A ’80-as években, amikor a március 15-i be nem jelentett tüntetéseken végigjártuk a belvárost a Petőfi szobortól a Batthyány térig, vagy amikor Nagy Gáspárnak a cenzorok ostobaságán átcsusszanó versét olvastuk Nagy Imréről („egyszer majd el kell temetNI…”) úgy képzeltem, ha egyszer megbuknak a kommunisták, én egy nemzeti pártra fogok szavazni. Nem hittem benne túlzottan, de eljátszottam a gondolattal.

Törvényszerű volt tehát, hogy a rendszerváltáskor az MDF mellett tettem le a voksomat, örültem a szabad választásnak, és biztosra vettem, hogy ezzel mindenki így van. A taxisblokád sokként ért. Felfoghatatlannak tűnt, hogy amikor a hazafiatlan diktátorok, a szovjeteket behívó egypárti elnyomók ellen kellett tiltakozni, pár százan meneteltünk az Alkotmány utcán, a Margit hídon. És amikor demokratikus felhatalmazású kormányunk van, egy benzináremelés miatt kint van a fél ország a barikádokon.

A megmozdulás pénteken kezdődött, szombat reggel otthon ültünk édesapámmal – aki ráadásul tagja is volt az MDF-nek –, tehetetlen dühvel elemezgetve az eseményeket. És akkor felvetődött, miért nem teszünk valamit. Mutassuk meg, hogy igenis vannak Antalléknak híveik, nem mindenki csatlakozott a taxisokhoz. Néhány telefon után már bent voltunk az MDF zuglói irodájában, és ott sebtében meg is szerveztünk egy tüntetést. Szombat délután pár százan (vagy csak pár tucatnyian?) a Parlament lépcsőin éltettük a kormányt, és farkasszemet néztünk a Kossuth térre szabályos rendben beparkolt ezernyi taxival.

Másnap már egy jóval nagyobb, szervezett kormánypárti tüntetés vonult a városban, ami jelentősen hozzájárult a válság megoldásához. Az emberek – kormánypártiak, ellenzékiek, miniszterek és képviselők – szembesültek azzal, hogy a látszat ellenére azért komoly támogatása van a kormánynak. Kicsit a Békemenetek előképe volt ez. Nem állítom, hogy mi, zuglói MDF-esek mentettük meg a kormányt, bizonyára másutt, mások is ugyanerre a következtetésre jutottak, és sok felől csatlakoztak a szombati tüntetéshez. De a fentiekből érthető, miért viseltem mindig is a szívemen, hogy a kevéssé ismert másik oldal is látszódjék.

A Blokád című film ezért is hiánypótló, remek alkotás. És a reakciók rávilágítanak arra, mennyire ráfért a bizonyos kérdésekben még mindig az akkori ellenzéki narratívát képviselőkre egy kis felvilágosítás. Farkasházy Tivadar (aki mindannak az ellentéte, ami mi vagyunk) kesereg és háborog ezen. Az általa idézett kritikákból (egyébként mind ellenzéki orgánumból való, Népszavától a 24.hu-ig) azt szűri le, hogy a filmben „Göncz Árpád hazaárulásra készülő, bomlott elméjű gonosz, Antall József hős a NER új kurzusfilmjében.” „Antall Józsefből higgadt hőst, Göncz Árpádból kártékony bohócot csinál a Blokád.” „Antall Józsefnek szobrot állít, Göncz Árpádból hülyét csinál az új kurzusfilm. A harmadik percében már ott tartunk, hogy annyira ellenszenves, hogy legszívesebben pofán vernénk.”

hirdetés

Jó reggelt! Mi ezt 32 éve tudjuk. Nekik meglepetés lehet a saját Árpi bácsis buboréklufijuk kipukkadása, de igazából csak a helyükre kerülnek a dolgok. Ahogyan 56-ról is tudtuk, hogy nem ellenforradalom, bármit is írjanak a tankönyvek. A maguk fura igazságát képviselők harsányságát túlkiáltja a csendes többség ezúttal is. Mint például április 3-án.

Megismerjük a valódi hátteret, Göncz igazi arcát, az SZDSZ gyalázatos szerepét, Hankiss Elemér kártékony pártosságát, a média által (akkor csak balos média volt újságoktól a rádión át a tévéig) félrevezetett emberek gondolkodását. Mindazt, amit mi tudtunk, ezért aha-élményt ad, és mindazt, amit ők nem tudtak, és most majd megismerkednek vele.

A film sok erőssége mellett egészen zavarba ejtően fantasztikus munkát végeztek a sminkesek. Kónya Imre, Rabár Ferenc, Horváth Balázs és mindenekelőtt Göncz Árpád mintha maga játszana. Seress Zoltán külsőleg talán nem hozza annyira Antallt, de visszafogott játéka, kimért mondatai, humora megidézi őt. Ugyanakkor értelmet nyer benne az MDF választási szlogenje: a nyugodt erő. Egy-egy pillantásából látszik, hogy ő a főnök, úgy beszél „mint akinek hatalma van”. Kohllal, Gorbacsovval a nehezebb sorsú egyenlők méltóságával tárgyal.

Farkasházy gúnyosan megjegyzi, hogy Gáspár Tibor, Göncz megformálásáért majd bizonyára Kossuth-díjat kap (miért is nincs még neki?), de kijár Seressnek is. Nem azért, mert „kurzusfilmben” játszanak, hanem mert kiváló színművészek.

És hát miféle kurzusfilm? Az MDF már rég megszűnt, Antall halott. A Fidesz és Orbán Viktor akkor ellenzékben voltak, s bár nem álltak látványosan a blokád mellé, mint az SZDSZ, azért a Parlamentben keményen nekimentek a kormánynak ők is. A Farkasházy féléknek az a kurzusfilm, ami lerántja a leplet a globalisták, liberálisok, hazaárulók ármánykodásáról, kapcsolatrendszeréről. Az a kurzusfilm, ami az igazságot mutatja, mert a hazugságok kurzusa hálistennek nálunk lejárt. (Nyugaton most szökken szárba.)

Jellemző, hogy a nagy toleránsok számonkérik egy színészen, milyen szerepet játszik. Emlékszem, gyerekként gyűlöltem szegény Kaló Flóriánt, aki a Palacsintás királyban a gonosz főszakácsot játssza, de az ilyesmit tízéves korára kinövi az ember. A történelem nem matematika, ahol egy megoldás van az egyenletre, de az én emlékeimmel, akkori érzéseimmel, hangulatommal nagyon rímel ez a film. II. János Pál pápa megnézte Mel Gibsonnak a liberális fősodor által sokat támadott Passióját, és állítólag csak annyit mondott utána:
„Így történt.”