Ambivalens helyzetbe kerültem a közoktatással kapcsolatos kormányellenes megmozdulások kapcsán, hiszen egyszerre vagyok pedagógus és Fidesz-bérenc „propagandista”, ami látszólag feloldhatatlannak tűnik.

Vitathatatlan tény, hogy – összevetve a társadalom többi tagjával, hiszen minden csak így értelmezhető – elég keveset keresnek a tanárok.  Fura számok látnak napvilágot; egy bejegyzésben például valaki 300-400 eurót ír, ami duplán hülyeség; egyrészt forintban kapjuk a fizetést (ennyi erővel megadhatta volna eritreai nakfában vagy bangladesi takában is; ez utóbbi esetben 30-40 000 takát érne a bérünk, ami azért mindjárt jobban hangzik), másrészt igazából senki sem keres 130-170 ezer forintot. Ugyanakkor érdekes volt hallani a kirúgott kölcseys tanár önbevallott nettó négyszázezrét, mert én például 54 évesen úgy kapok kézhez (folyószámlára) 300 ezret, hogy ebben a negyedik gyerek után még benne van egy kis adókedvezmény is.

Azt se felejtsük el, hogy a tanárok – akárcsak a kőművesek, orvosok, atomfizikusok és jobbikos politikusok – eltérően nézik a világot. Amiképpen nem érvényesek azok a leegyszerűsítések, hogy a vidékiek fideszesek, a pestiek balosok, az olaszok jó szeretők, a debreceniek reformátusok vagy hogy a svédek szőkék, úgy az sem áll, hogy minden tanár teljesen azonosul a tüntetőkkel.

Ha rossz az oktatás színvonala – mint az visszatérő vád, még a pedagógusok részéről is –, akkor erről elsősorban ki tehet? Nem maguk a pedagógusok?

Amikor a tüntető tanárok azt mondják, hogy fizessék meg jobban őket, mert akkor jönnek majd a pályára az értelmes fiatalok és a magasan kvalifikáltak, akkor ebben az is benne van, hogy most, a kevés fizetés miatt, a selejt maradt itt. Ezt ki kellene kérnünk magunknak, nem büszkélkedni vele! Bizonyos értelemben a saját állásuk ellen tüntetnek, hiszen ha nagyon jól lehetne keresni, tülekednének a magasan képzett, kiváló munkaerők a tanári állásokért, akkor óhatatlanul kihullanának a kiégett, lépést tartani nem tudók.

Bár azt sose feledjük el, hogy nem mindig a szakterületén legjobban teljesítő vagy a legjobb eredménnyel diplomázó lesz a legalkalmasabb is egyben a tudás továbbadására, a fiatalok nevelésére, a rengeteg különböző képességet megkövetelő pedagógiai pályára. Egy jó tanár ugyanis azon túl, hogy természetesen érti a tantárgyát, rendelkezik színészi, adminisztrátori, pszichológiai, munka-, közönség- és utazásszervezői kompetenciákkal, szereti a gyerekeket, ért a nyelvükön, stabil értékrendje van, és lehetőleg példamutató az életvitele. Ki fog mindennek megfelelni pusztán azért, mert sokat fizetnek neki?

hirdetés

A tüntetésekkel azonban – noha a megfogalmazott követelésekkel elvileg semmi baj, túl azon, hogy kevéssé kidolgozottak és a teljesülésük sem oldana meg szinte semmit – a fő probléma az időzítés.

A mai helyzetben bűn destabilizálni az országot.

Nyakunkon egy háború, gazdasági és energetikai válság, a szuverenitásunkat több irányból is fenyegető beavatkozási kísérletek. Aki kormányt akar buktatni, az elfelejti, hogy az alternatíva csak a teljes anarchia lehetne. Túlélésünk záloga, hogy ne adjunk módot a zavargásokra. Ez a válaszom arra, miért nem sztrájkoltam; az embernek ugyanis több identitása van, és számomra az, hogy magyar vagyok, keresztény és apa, megelőzi azt, hogy tanár vagyok.

Miközben főleg a pénzről beszélünk, a legfontosabb dolgok nem is a fizetésen múlnak. A világ ugyanis megváltozott. Nem olyan a főzés, a mosás, a közlekedés, a tévé, az újság, mint régen. Az az iskolarendszer, amibe Móra Ferenc vagy Orbán Viktor járt, a mai világban már értelmezhetetlen. Meghaladja ennek a cikknek a kereteit, mennyire szürreális gyerekeket 6-7 órán keresztül egy padba kényszerítve egy rég letűnt kor intézményi kereteit fenntartani. Egészen máshogy, másmilyen eszközökkel, módszerekkel és más körülmények között dolgozik ma egy orvos, egy autószerelő, egy gyári munkás vagy egy földműves, mint 50-100 évvel ezelőtt. Az iskola főbb keretei azonban évszázada szinte változatlanok, amire ráférne némi frissítés; a formaira és a tartalmira egyaránt.

Arra azonban nagyon kell vigyázni, hogy a tartalmi megújulást ne engedjük át az úgynevezett liberálisoknak.

Miközben tehát például a legmodernebb számítástechnika, képalkotás, ultrahang-felvételek, modellek stb. segítségével például be lehet mutatni, hogy a magzat élő ember, egyben azt is hangsúlyozzuk, hogy éppen ezen érvek miatt az abortusz gyilkosság.

Igenis meg kell újítani a közoktatást, és erről meg kell kérdezni a magyar humán és reál értelmiséget, a tanárokat, a diákokat és a szülőket is egy részletes nemzeti konzultációban, amit természetesen a kormánynak kell levezényelnie. Ez hosszú ideig tartó folyamat, de amíg csak lökdössük a problémát, pusztán fizetésekről és óraszámról beszélünk, napi pártpolitikai szintre tereljük, addig elodázzuk a válaszokat. Telnek az évtizedek és ebben nem sikerült semmit lépni.

És amíg megszületik az új, modern magyar oktatás, addig is annak a 140 ezer közalkalmazottnak tisztességes megélhetést kell biztosítani. Igazság szerint mire január 1-jén megjön a régóta ígért 10 %-os emelés, addigra ennek már a 2-3-szorosa is elveszett. 2024-ben az újabb 10 % pedig megint csak nem fogja fedezni még az inflációt sem, tehát összességében – az emelések dacára – a pedagógusok 20-30 %-os reálbér-csökkenést szenvednek el.

Közben pedig az ugyancsak költségvetésből fizetett nyugdíjasoknak a tüntetés másnapján emelést és nyugdíjprémiumot jelentett be a kormány.

A pék emelheti a kenyér árát, a fodrász a hajvágásét, a gázszerelő a kiszállási díjat, de egy tanár nem kérhet többet az órájáért. (Illetve igen, de csak a munkaadójától, vagyis az államtól; most ez történik.) Marad persze az a megoldás, hogy valami második műszakot vállal („ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt”), de az óhatatlanul a felkészülési ideje, a regenerációja, a kikapcsolódása, a magánélete rovására megy. Kérdés, hogy az oktatás egyfajta mellékállásban, félgőzzel elvégzett terület legyen, vagy kiemelt stratégiai ágazat. Erről is érdemes beszélni; nyitottan, a válaszokat nem sugallva és borítékolva. Mert nagy változások küszöbén állunk, és aki nem készült, az rosszul fog felelni.

Főképen: Tüntetők a Margit hídon a pedagógusok világnapján. Fotó: Szennyes Krisztián/Vasarnap.hu