Jézus negyven napra a pusztába megy. Az ő pusztai vándorlása felidézheti bennünk az egyiptomi rabszolgaságból kiszabadult választott nép negyven évnyi bolyongását. Amíg az Ígéret földjéig eljutnak, számtalan kísértésre mondanak igent azzal, hogy elengedik Isten kezét. Jézus azonban megmutatja, hogy lehetséges ellene mondani a sátánnak, aki a saját egónkat akarja minél inkább a fókuszba pozicionálni. Mit tesz valójában a Mester? Ha erre megtaláljuk a választ, az Isten-dicsőítésünk is igazabbá válhat.
Jézus kimegy a pusztába. Ott kísértéseket él át. Ez a későbbiekben is megismétlődik majd, vagyis a kísértő addig próbálkozik, amíg csak teheti. Az Isten fia az Isten ellen fellázadt angyal összes kínálatára az Írás szavával, Isten élő beszédével adja meg a feleletet. Az Atyára figyel, nem a kísértőre. A sátán először a test, aztan a szem kívánságának kísértésével próbálkozik, hasztalanul. Végül bedobja a hazugságon alapuló régi, jól bevált fondorlatát.
A gőg révén akarja megbuktatni az Isten fiát.
Tulajdonképpen az édenkertben egyszer már sikerült ezzel a módszerrel elcsavarnia az ember fejét. Jézus esetében azonban csődöt mond a pokoli ügyeskedés. A zsidóság körében egy elterjedt vélekedés volt, hogy a Messiás a jeruzsálemi templom párkánya felől ereszkedik majd alá dicsőségesen és hatalommal. Nem véletlen, hogy a pusztai kísértő ebben a vízióban éppen erre a szent és kiemelt jelentőségű helyre viszi el Jézust. És elhangzik a számunkra az evangélium más helyeiről már ismerősen csengő ördögi mondat: ha Isten fia vagy… vesd le magad.
És hogy szemtelenségét tetézze Isten szavát idézi a zsoltárokból saját hazugságának alátámasztására. Ez a fajta magatartás felfedezhető az életünkben, amikor képesek vagyunk az akaratunk megindoklására igei helyeket felsorakoztatni. Önbecsapás, még akkor is, ha úgy érezzük, megtaláltuk a szakrális fogódzóinkat. Sokan úgy dicsőítjük Istent, hogy valójában nem a Teremtőt helyezzük a középpontba, hanem önmagunkat, miközben a dicsőítést csak díszletnek használjuk ehhez.
A sztár ilyenkor nem az Úr, hanem a mi egónk.
A gőgnek ebben a kelepcéjében nem egyszer vergődünk. Ilyen helyzetekben érdemes a pusztában megkísértett Jézusra tekintenünk, aki szakadatlan figyelemmel csak az Atya akaratát akarta megcselekedni. Talán csábító lehetett a könnyen megszerezhető földi dicsőség, ám ez nem egyezett a megváltásunk isteni tervével.
A dicsőítésvezetőnek meg kell küzdenie az önmutogatás kísértésével
hirdetés
Ahogyan később Péternek, úgy nekünk is meg kell tanulnunk, hogy az Emberfiának szenvednie kell, megölik, de harmadnapra feltámad. Jézus a sátán kísértésének Péterrel szemben is nemet mond. Valahol Júdás bűne is abban ragadható meg a legjobban, hogy emberi módon akarta tündökölni látni a Messiást. A kereszt alatt pedig újra ott a sátáni mondat: ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről.
Amikor Isten dicsőítésére szegődünk el, folyamatosan meg kell vizsgálnunk a bennünk lévő attitűdöket. Mi a célja a magasztalásnak? Az emberek jó reakcióinak begyűjtése vagy Isten dicsérete, amely leginkább az ő szeretettervének elfogadásában mutatkozik meg? Ebben az égi jóakarat elfogadásában Jézus édesanyja már megmutatta a példát, amikor igent mondott az angyali üdvözletkor Isten tervére. Abban a pillanatban Isten fiával egyesült testében, és a saját élete már elválaszthatatlanul őróla szólt. Az édenkerti kísértés és a pusztai vándorlás ellenpontjaként és jóvátételeként negyven hétig a szíve alatt hordta az új törvényt, az új Tórát, az új szövetség frigyládájaként. Szűzi méhe az isteni irgalom bölcsője lett, amelynek révén a megváltás csodálatos műve kezdődhetett meg mindazok számára, akik befogadják a megtestesült Igét. Akik így tesznek, Isten gyermekei lesznek.
Isten fiai, akiknek nem lehet más az útjuk, mint a Mesterüké. Ezért miközben az Atya akaratát akarják megvalósítani az életükben, vagyis dicsőítőkké válnak, folyamatosan meg kell küzdeniük az ember gőgjére apelláló sátáni mondattal: ha Isten fia vagy…
Gável András
Nem elég, ha kedves az ének: Istennek (is) csak igényeset adhatunk
