A Habsburgok valóban átírták a magyar őstörténetet?

Középkori dinasztiák, reformkori asszimilációs programok és ügynökakták. Csak pár azok közül, amelyek segítenek megvilágítani őstörténet kutatásunk kevésé ismert részleteit. B. Szabó Jánossal, a Budapesti Történeti Múzeum történészével beszélgettünk.

– Sokan úgy vélik, hogy a Habsburgok a 18-19. században beavatkoztak a magyar őstörténet-kutatásba, és megfosztották a magyarokat a szkíta-hun őseiktől. Valóban így történt?

– Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után nem sok „szeretnivaló” akadt a dinasztián, így szokássá vált visszamenőleg is megvetni az osztrák uralkodókat. Ezek a nézetek a vesztes első világháborút követően még tovább erősödtek.

Én azonban nem tudok róla, hogy lenne valódi bizonyíték is arra, hogy a Habsburgok el akarták volna tagadni a magyarok dicső múltját: ez nem is igazán lett volna érdekük.

A Habsburg uralkodók hosszú időn keresztül betartották a középkori magyar királyság alkotmányos játékszabályait, amíg ezek fontosak és hasznosak voltak a számukra. Ebből a szempontból nézve: ha a magyar királyok őse Attila, akkor az ő ősük is az.

Than Mór alkotása: Attila lakomája, 1870 (Forrás: Wikipedia.hu)

Tudom, hogy még ma is nagyon sokan úgy gondolják, hogy a Habsburgok idegen megszállók voltak Magyarországon, de 1527 után a helyzet – majd 400 évig – sokkal bonyolultabb volt ennél. Rövid időszakok kivételével például nem is volt hozzá még „megszálló” hadsereg sem. Viszont a Habsburg-ház uralkodóit a Szent Koronával a törvényes formák szerint koronázták meg, ami annyit tesz, hogy uralmuk a magyar alattvalóik egyetértésén alapult.

Azaz a magyarországi uralkodásuk alapját a középkori magyar királyokhoz fűződő folytonosság jelentette.

– Akkor a Habsburg uralkodók, törvénytisztelő módon jártak el, mint magyar királyok?

– Többnyire igen, legalábbis formálisan be kellett tartaniuk az elődeik törvényeit. Az akkori tradícióknak még igen nagy ereje volt. Gondoljunk csak bele, a 18. század elején maga II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc megindításakor az 1222-ben kiadott Aranybullára hivatkozott.

Egy ötszáz évvel korábbi dokumentumra!

II. Rákóczi Ferenc alakja Than Mór Az ónodi országgyűlés című festményén, 1864. A később készült, Attila királyt ábrázoló festményével szemmel látható a „rokonság” (Forrás: Wikipedia.hu)

Az Aranybulla alapján meg is lett volna a lehetősége arra, hogy a mozgalmát a Habsburgok is törvényesnek ismerjék el, és ennek értelmében kössenek valamiféle megállapodást, amivel a sérült jogokat lehet majd helyreállítani.

Nem véletlen, hogy a trónfosztásra csak évekkel Rákóczi mozgalmának kezdete után került sor.

Mai rohanó, gyorsan változó világunkban ez a szemlélet már felfoghatatlannak tűnik. Gondoljunk bele, hogy csak az elmúlt száz évben hányszor kapott Magyarország teljesen új törvénykezési gyakorlatot, alkotmányt, alaptörvényt – és kellett mindent elölről kezdeni.

– Ezért nem értjük az Habsburg uralkodók magyarországi stratégiáját?

– A hazai kurucos-nemzeti történelemszemléletből sosem fogjuk megérteni mindezt. Az adott kor csak a saját nézőpontján keresztül lenne valójában értelmezhető. Hogy hogyan is működtek és mi motiválta igazán a Habsburg-házat.

Amíg ezek a középkori keretek léteztek, addig azok voltak számukra a legitimitást biztosító jogforrások.

Sokáig csak a Szent Istvánra visszavezethető uralkodói méltóság volt fontos, a középkori Regnum, nem az abban élő számtalan féle nép, vagy azok múltja. Nem igazán volt miért okuk „megfosztani” a magyarokat „elődeiktől”. Nem beszélve arról, hogy ez esetben is csupán az összlakosság igen kis hányadát kitevő, de a politikai jogokat birtokló nemesi nemzet elődei lehettek volna érdekesek, a lakosság több mint 90 százalékát kitevő közrendűek ősei – akiket eleve jórészt más eredetűnek is tartottak – valójában senkit nem érdekeltek a modern polgári nemzeteszme megszületése előtt.

Ma ők a lakosság többségének az ősei, nem az egykori nemesek…

Mária Terézia magyar királlyá választása, 1741 (részlet) (Forrás: Wikipedia.com)

– Hunfalvy Pálról – aki a finnugor rokonság híve volt – már életében is azt terjesztették, hogy osztrák ügynök volt, aki a magyar őstörténet tekintélyét igyekezett aláásni.

– Ezek jelenlegi tudásunk szerint bizonyítatlan spekulációk. Annyi valóban igaz, Hunfalvy saját visszaemlékezéséből is tudjuk, hogy az ügynökvád már az 1850-es években megfogalmazódott vele szemben.

Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a Bach korszakban az egész ország „ügynökfrászban” volt.

Viszont ma már számos levéltári forrást ismerünk a 19. századi osztrák ügynökökről, de épp Hunfalvy Pálról semmilyen bizonyíték nem került elő.

Hunfalvy Pál nyelvész, etnológus, történetíró (Forrás: Wikipedia.hu)

– Nem akarta a nemzeti múltat aláásni?

– Meglepő módon éppen ellenkezőleg: Hunfalvy ténykedése sok területen a modern magyar nemzet létrejöttének érdekeit szolgálta. Ha ma is pusztán régi, a nemesi történelemszemlélet mentén gondolkodnánk, akkor a népünk tömegei nemigen férnének bele a magyar nemzet fogalmába.

Az, hogy ma származásra való tekintet nélkül mindannyian egy nemzet tagjainak érezhetjük magunkat, azt éppen Hunfalvyék generációjának az eredménye.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy ők nem a származási, hanem kultúrnemzetben gondolkodtak, azaz – a középkori felfogástól ellentétben – nem csak azt tartották a nemzet tagjának, aki nemesi származású. Ezzel tudták a nemzet fogalmát kitágítani, melyre a 19. században valóban igen nagy szükség is volt.

Hitték és vallották, hogy a magyar nemzet tagja lehet bárki, aki elsajátítja a magyar nyelvet és kultúrát.

Ekkoriban vált erős jelmondattá „Nyelvében él a nemzet!” – amit mindenki ismer, a jelentésébe viszont kevesen szoktak belegondolni.

Reformkori magyar viseletek (Forrás: Wikipedia.hu)

Maga Hunfalvy is – szepességi szászként – tizenhét éves korában tanult meg magyarul. Tehát maga is az akkori asszimilációs program sikerét mutatja. Gondoljunk csak bele, Petőfit is eredetileg Petrovicsnak hívták, a tizenhárom aradi vértanú között bizony a magyar születésűek voltak kisebbségben. Sőt, Hunfalvy fő vitapartnere, a „török-ugor nyelvháború” másik vezéralakja, Vámbéry Ármin pedig zsidó származású volt.

– Akkor ez sikeres asszimilációnak tekinthető.

– Meglehetősen, hiszen mire bekövetkezett a Monarchia felbomlása, addigra a magyarság számarányát sikerült feltornázni 50 százalék fölé a 19. század első felében mért körülbelül 40 százalékról. Nyilván nem azért, mert a magyar anyák több gyereket szültek volna, mint a szlovákok, meg a románok.

Mindez csak úgy történhetett, hogy a magyarság vonzó asszimilációs célpontot kínált az országban élő más nemzetiségek számára.

Ha így tekintünk a 19. századra és a korban meglévő őstörténeti kérdésekre, akkor egészen másképpen látjuk Hunfalvy Pál szerepét is.

III. Béla névtelen krónikása, Anonymus szobra a Városligetben. Ligeti Miklós alkotása, 1903 (Forrás: Flickr.com)

– Ekkor vált az új nemzettudat központi részévé a régi nemesi múlt?

– Jórészt igen, hiszen nálunk nem lehetett olyan egyszerűen váltani, mint a mintaadó Franciaországban, ahol a nemesség tradicionálisan a hódító frankoktól eredeztette magát. Ott ezt a képet a forradalom után az új, polgári nemzet számára egyszerűen lecserélték az „őseink a gallok” formulára.

Hunfalvy pontosan látta a történeti legitimáció szerepét az új nemzetépítésben.

A Román Királyság megalakulásával pedig az elsők között ismerte fel azokat a veszélyeket, melyek a magyar államegységet fenyegették Erdélyben. Tisztában volt azzal is, hogy Anonymus Gesta Hungaroruma az egyetlen – a magyarok által is elismert – történeti forrás, ami románokat emleget Erdélyben a honfoglalás előtt!

Ezért ő Béla király névtelen jegyzőjének szerepét – s vele együtt óhatatlanul az egész középkori krónikás hagyomány hitelét – igyekezett csökkenteni, hogy az, a románok jelenkori követelésének ne legyen táptalaja.

Mégsem így emlékeznek meg róla, hanem úgy, mint osztrák „ügynök”, aki megfosztotta a magyarokat a dicső őseitől.

Attila a hunok királya, Isten ostora, Aquileia elpusztítója… 17. századi metszet (Forrás: Wikipedia.hu)

– A rendszerváltozás után Hunfalvy „ügynökségét” éppen a szocialista rendszer valódi és egyik legnagyobb ügynöke, Kiszely István hangoztatta előszeretettel.

– Hogy miért foglalkozott ezzel az „elterelő” témával, az már a pszichológia területe. Nem ő volt az egyetlen, aki az „új idők” dalait meghallva sajátos „profilváltást” hajtott végre, és az akkor divatos „magyar őstörténet”-kutatásba menekült, hogy ott nem túl megalapozott, de szenzációsan hangzó dolgokat hangoztasson. A meglepő inkább az, hogy mennyien vevők voltak rá.

Nekünk, szakembereknek az az egyik legfájóbb pont mindebben, hogy a mai online kultúrának szinte nincs szüksége hitelesítésre.

Számos jelentős történelmi kérdésben ma inkább az érzelmi töltetek a döntőek. A szóbeszédek, hitek és tévhitek pedig gyakorta egy olyan össznépi társasjátékot hoztak létre, mely egyre távolabb sodorja a társadalmat a megismerhető történelmi valóságtól. Pedig okulni egyedül abból lehetne…

 

Tóth Gábor

 

Az őshaza-elmélet „vándorprófétáit” a rendszerváltás termelte ki

A hun-magyar kapcsolat ellen és mellett is nehéz érvelni

Az avarok megélték a magyar honfoglalást

Kiemelt képünk forrása: MTI/Kovács Tamás

Iratkozzon fel hírlevelünkre!