Az üdvözítő földi jólét

Sosem tudunk igazán jól kijönni semmilyen helyzetből. Itt van (lesz) a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, ami nagy öröm, dicsőség és remény egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk, Európa és a világ lelki megújulása szempontjából. Ellátogat hozzánk az (egyik) éppen regnáló pápa. Néhány napra a kereszténység szíve újra itt fog dobogni a Kárpát-medencében. Beszélhetnénk a megváltásról, Krisztus jelenvalóságáról, az oltáriszentség misztériumáról; megpróbálhatnánk megértetni a kétkedőkkel és elutasítókkal, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Ehhez képest a pápa és a migráció viszonyáról, a magyar kormányzati és állami vezetőkkel való esetleges találkozásáról születnek cikkek tucatjai. (Ez is.)

E pillanatban éppen az a verzió tűnik valószínűnek, hogy egy kézfogás lesz a Hősök terén. Bár az egész hajcihő eddig pusztán a sajtó virtuális világában zajlott, hiszen semmilyen hivatalos nyilatkozat nem született (és az sincs kizárva, mint oly sokszor, hogy semmi sem úgy van, sőt még fordítva sem), azért mégis szánalmas ez a huzavona. Orbán Viktort és kormányát példaként kellene felmutatnia a Vatikánnak: Íme, az ember! Íme, aki a korszellemmel, a pusztító ateizmussal, a materializmust oltárra emelő szemlélettel szembeszáll; aki beleveri a gyökereit megtagadó Európa orrát saját piszkába, aki szinte egyedüliként megy szembe az árral, a templomok kiürülése, a protestáns egyházak megbolondulása és a muzulmán térnyerés közepette.

A migránsokhoz való hozzáállás ráadásul csak egy kis szelete a történéseknek, s el kell tudni különíteni a bajbajutottakkal szembeni kötelező keresztény irgalmat és szolidaritást az események politikai-történelmi vetületétől. Ferenc pápa (legyünk jóindulatúak) kizárólag a szenvedőket látja bennük, a pillanatnyi segítség kényszerítő parancsát érzi. Egy miniszterelnök azonban politikusként gondolkodik (ami elől a pápa sem térhet ki, már csak államfői helyzetéből adódóan sem), a hosszú távú hatásokat, a földi hatalmak szándékait vizsgálja. És akkor rögtön nyilvánvalóvá válnak a migránsok idecsábításának valódi okai: az el- és kihaló nyugati társadalmaknak munkaerő, illetve rabszolgák kellenek, mert önzésükben bedöntötték az évezredek óta működő rendszert, és már az életet sem képesek továbbadni.

Az egyéb, ugyancsak egyértelműnek tetsző szándékokról nem is beszélve, amelyek a korábbi európai gazdasági-kulturális hegemóniát meg akarják szüntetni; amelyek belekergették a kontinenst két pusztító világháborúba, majd különböző ideológiákkal, a család szétverésével (feminizmus, abortusz, nemi eltévelyedések, fajkeveredés támogatása) szellemileg és fizikailag is a megsemmisülés szélére taszították Európát.

Mi, magyarok megéltük és pontosan tudjuk, hogy az ellenőrizetlen és jelentős bevándorlás (álljon mögötte akár a felebaráti szeretet) hogyan képes lerombolni a régi világot és elszakítani országrészeket.

A korlátlan fogyasztásba beleszédülő, manipulálható tömegek érdektelensége érthető, de vajon mi motiválja a jóindulatú keresztény széplelkeket, akik átszellemült arccal és halk hangon szólnak a szerencsétlen menekültekről és a szegényekről? Szép ez az együttérzés – különösen, ha valaki néhány fotó megosztásán kívül mást is tesz a segítségükre –, de számomra ez tiszta materializmus. Szegények mindig lesznek. (Jn. 12,8) A mennyország nem itt van. Ezt Jézus sem ígéri, és nem is várja el. „Az én országom nem e világból való.” A cél az üdvösség, nem a földi tökéletesség, az anyagi jólét. (Ami mellesleg teljesen relatív) Persze, nem kell éhezni („mindennapi kenyerünket” – de csak ennyit – kér az ima), nem kell szándékosan szenvedni, de tudjuk, hogy a jólét rossz hatással van a lelki üdvünkre. („Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”)

A böjt, a nehézség edz, megkeményít. A migránsok befogadását szorgalmazó keresztény pontosan azt a nyugati gőgöt képviseli, amely Amerikát „felfedezi”, a gyarmatok határait vonalzóval húzogatja, és távoli népeket lebombáz, ha nem a nyugatiaknak tetsző politikai-társadalmi berendezkedést választanak.

Az afrikai-ázsiai betelepülőkért kiálló keresztény azt mondja: Éljenek úgy, ahogy mi. Folyóvízzel, angol vécével, mikróban melegített előcsomagolt kajával, autóval, telefonnal, lapostévével stb. Az értékmérő a nyugati jólét. De jobb-e segélyesen, mobilt nyomkodva, esetleg alkoholt vagy kábítószert fogyasztva heverni egy vicenzai parkban, mint odahaza küzdeni és élni a hétköznapokat?

Járt nálunk néhány éve egy dallasi cserediák. Elképesztő jólétből, úszómedencés kertvárosi villából, horribilis tandíjú gimnáziumból érkezett. Neki mi csórók, szerencsétlenek voltunk. (Nem pökhendien, inkább értetlenkedő enyhe sajnálkozással nézte a mi helyzetünket.) Vajon emigráljunk-e Dallasba? Akarjuk-e az ő kertvárosi úszómedencés gazdagságát? Természetesen nem; egészen mások a mi értékeink, szokásaink, és remekül érezzük itt magunkat. Nagyon nehéz az úszómedencés kertvárosi gazdagságból bejutni a mennybe, de mi nem is ezt a körülményes utat választjuk.

Ahogyan nem kell a nigériai kereszténynek gregoriánt énekelnie gótikus templomokban, úgy nem hiányzik nekünk sem az amerikai jólét.

Koncentráljunk tehát (amiképpen a kormány is teszi) a helyben segítésre: Snickers, Coca-Cola, iPad, Trónok harca és McDonald’s helyett a biztos mindennapi kenyérre. Továbbá a hitre és a kegyelemre. És soha ne tévesszük össze a kereszténységet egy baloldali párttal.

 

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásai itt találhatók.

Miért félnek a keresztvíztől az ateisták?

Jézus függőséget okoz

Kiemelt képünk forrása: Pixabay