Ungváry Zsolt: Illusztráció a „demagógia” szócikkhez

A politika egyik legnehezebben definiálható, gyakran vádként emlegetett eleme a demagógia (újabban populizmus) kérdése, miközben egy jó kormányzatnak legfőbb célja, hogy a népnek (görögül démosz, latinul populus) a kedvében járjon, és érdekeit tartsa szem előtt. Ha azonban ez nem valós eredményeket hoz, hanem megtéveszt vagy pillanatnyi alantas ösztönök kielégítésére szolgál – vagy későbbi előnyöket remél tőlük valaki –, akkor ez bizony aljas dolog. Nem a minél nagyobb közjót, hanem első pillantásra népszerűnek tűnő, valójában káros célokat szolgál.

A demagóg intézkedést tipikusan nem azért hozzák meg, mert ettől a közjó előmozdulását várják (többnyire nincs is ilyen hatása, sőt), hanem azt remélik, hogy ezt a képzetet kelthetik vele, vagy egyszerűen csak indulatoknak, sokszor irracionális érzelmeknek akarnak vele megfelelni.

Az új kormány sebtében zászlajára is tűzött néhány ilyen demagóg intézkedést. Egyfelől a korábbi hatalom emberei elleni boszorkányüldözést; az ilyesmi mindig tetszik a plebsnek: kicsinyes lelküknek kielégülést hoz, ha a korábbi erőseket hirtelen gyengének és kiszolgáltatottnak láthatják. A csőcselék saját erejét mindig a magánál kiválóbbak megalázásában látja, hiszen ő maga kiválóvá nem tud lenni, legalább lerántja a sárba azokat is, akiknek ez sikerült.

A másik tipikusan demagóg dekrétum a parlamenti képviselők fizetésének csökkentése volt. Ennek egyik alapja az a – közbeszédben elfogadottá vált – gondolkodás, hogy a politikai döntéshozók általában hitvány alakok, csak a maguk javát nézik, egyébként is szerény képességűek, önhittek és kizárólag az anyagi gyarapodás érdekli őket. Ez a szemlélet megjelent már a demokrácia hajnalán, 1990 környékén, és a bukott kommunisták trükkje volt.

A „minden politikus gazember” tétellé emelésével akarták megakadályozni, hogy a szabadon választott képviselőinkre tisztelettel tekintsünk. Mivel saját magukat nem tudták eléggé felemelni, mert egy valóban, minden szempontból romlott – gazdaságilag, erkölcsileg, politikailag összeomló – rendszer reprezentásaiként őket már senki sem fogadta el. Annyit megpróbáltak – részben sikerrel – elérni, hogy az újakat is lehúzzák a maguk mocsarába.

Kétségtelen, volt olyan világ, amikor nem fizetségért vállalták a képviselőséget. A politika a nemesség kiváltsága volt, amit az tett lehetővé számára, hogy a királytól kapott birtokain gazdálkodó jobbágyoktól beszedett adóból fenn tudta tartani magát, és nem szorult rá az apanázsra, ha az országgyűlésbe választotta követül a megyegyűlés, vagy pláne, ha a főrendiházban ült mint főispán vagy valamelyik arisztokrata család sarja. Nem biztos, hogy rosszabb világ volt, de a Tisza a kampányban és suttogó (pontosabban üvöltő) propagandájában nagyon kikelt az efféle oligarchikus „ügyintézés” ellen. Most akkor vagy lehetőséget teremtünk bárkinek, hogy a politizálás anyagi függetlenséget is jelentsen vagy megmaradunk ott, hogy csak az engedhesse meg magának az effélét, aki nem szorul rá az ebből származó jövedelemre.

Egyébként már az ókori Athénban is fizettek napidíjat, pontosan azért, hogy a polgárnak legyen módja és kedve beleszólni a polisz dolgaiba, ne mondja, hogy az efféle kedvtelés elvonja jól fizető munkájától.

A képviselők juttatásainak visszanyesésével jelentéktelen összeget spórolnak meg (az egyszeri embernek soknak tűnhet, de költségvetési szinten ezek fillérek), tehát kizárólag társadalmi-politikai üzenetük a lényeges. Az pedig nem túl szívderítő sem a demokráciára, sem annak alkalmazóira nézve.

Elvileg a 199 legkiválóbb embernek kell ott ülnie, hogy az ország sorsáról határozzon. Lehetőleg mentesen a kísértésbe eséstől, függetlenül a döntéseik nyomán ide-oda vándorló milliárdoktól. Egy banknál – ami azért mégsem egy ország – százmilliós bónuszokat osztogatnak a vezetőknek, részben jutalmul, részben a kísértések elkerülése végett.

Ha ez a puritán szemlélet teret nyer, azzal kinyilvánítjuk, hogy csak az vállaljon komoly közhivatalt, aki egyéb forrásokból fedezi a megélhetését. (Azt nem is merem leírni, hogy éppen az – ingyen vagy olcsón – meghozott döntései nyomán juthat így nagyobb összegekhez.) Elalélunk a fizetését eljótékonykodó Gyurcsánytól vagy Kapitánytól, de ez nekik tényleg nem tétel.

A bérnek valamilyen módon arányban kell lennie az elvégzett munkával, annak értékével. Ha egy képviselő kevesebbet keres, mint egy orvos, ügyvéd, médiaszemélyiség, pláne focista, youtuber vagy rapper, akkor maga a magyar parlament deklarálja: ezek fontosabb, értékesebb, jobb munkát végeznek, mint az ország ügyeinek alakítói.

Persze, tudjuk, valóban tök mindegy, ki ül a Tisza-frakcióban, mert úgyis a kispadról hirtelen a kezdőkörbe avanzsáló focistafeleség beszél és dönt egy személyben. Ha egy vak, sánta tehenet indítottak el valahol, az is nyert 63 százalékkal.

És egy vak, sánta tehénnek igazán kár lenne sok-sok milliót fizetni.

Vezetőkép: illusztráció. Forrás: ChatGPT Image