Ungváry Zsolt: Történelmi lecke

A történelemben előfordult megannyi olyan abszurd helyzet, különös figura és megmagyarázhatatlan furcsaság, amit mai szemmel érthetetlennek tartunk. Miért hitték el az emberek a rengeteg szürreális szituációt, miért tűrték el az utólag nyilvánvalóan hazugságnak és átverésnek bizonyuló állításokat?

Így néznek majd ránk is későbbi korok, ha elemezni próbálják, hogyan kaphatott egy nem létező párt és különösen annak tragikomédiába illő elnöke bő hárommillió szavazatot? A szembe jövő emberek közül minden harmadik (sőt, erre mifelénk ennél is több) úgy ítélte meg, hogy jó ötlet rájuk cserélni az eddigi kormányzatot.

Nem fogják érteni, mert racionálisan megmagyarázhatatlan. Miért ítélte halálra Pilátus saját meggyőződése és látszólag korlátlan hatalma ellenére Jézust? Miért viselte el (sőt magasztalta) környezete a megannyi elmebeteg római császár hülyeségeit; a családját kiirtó őrült Nerót, a lovát szenátorrá választató és olykor saját templomában saját szobra helyére be-beálló Caligulát, a magát Herkules megtestesülésének tartó Commodust?

Nem féltek a vérgőzös jakobinusok, hogy ha a „gyanúsakat”, sőt egymást is sorra kivégeztetik, előbb-utóbb ők is sorra kerülnek? Csakúgy, mint későbbi reinkarnációik, a kommunisták, akik sosem lehettek biztonságban egymástól? Savonarolát a nép magasba emelte, és lelkesen támogatta, amikor a „hiúságok máglyájára” vetett kártyát, luxuscikkeket, ékszereket, hangszereket, szemérmetlen képeket és könyveket. Raszputyint a cári család legbelsőbb köreibe engedte, beleszólást adva neki a világbirodalom dolgaiba. De amiként Robespierre-re, Saint-Justre és a többiekre ugyanaz a sors – nyaktiló – várt, mint korábbi áldozataikra, úgy Caligulát, Commodust, Raszputyint meggyilkolták, Savonarolát pedig kivégezték; az efféle irracionális és megmagyarázhatatlan tobzódásoknak mindig rossz vége lett.

Nem ritka, hogy a tömeg – kívülálló szemmel érthetetlenül – hirtelen valami egészen különlegeset lát bele valakibe, sietve leborul előtte és dicsőíti, ám ugyanilyen gyorsan ki is ábrándul, ha nincs mögötte valós érdem és nagyság. Akkor aztán jön a háborgás: „Én nem ilyen lovat akartam”, mondják Caligulára vagy III. Károlyra gondolván. „Nem erre szavaztunk”, hallik innen is, onnan is.

Pedig dehogynem! Egy szuverenista, családtámogató, önálló külpolitikájú, az emberek gazdasági érdekeit néző kormány helyett egy globalista, háború-, migráció- és genderpárti brüsszelista, gyarmatügyi minisztertanácsra, az élén egy pszichésen súlyosan beteg emberrel.

Mégis, mit gondoltatok, mi lesz?

Vezetőkép: Carl Theodor von Piloty: Nero megszemléli Róma égését (1861 körül). Forrás: Wikipédia