Európa, mi és a birodalmak

„(…) el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni (…) nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, (…) halálba sodortatik.” Kossuth híres Cassandra-levelében a császári udvarral való megegyezés veszélyeire hívta fel Deák és rajta keresztül a kortársak figyelmét. A Kiegyezés aztán mégis nagy fellendülést, gazdasági megerősödést, fejlődést, békét, aranykort hozott. De a mélyben húzódó folyamatok és a külvilág mozgásai végül a világháborúhoz, Trianonhoz, a huszadik század minden nyomorúságához, német és szovjet megszálláshoz, kommunizmushoz, levert forradalomhoz vezettek.

Az EU-csatlakozáskor nem voltak Kossuthok és Cassandrák, a népszavazáson minden politikai erő az igenre buzdított, Budaházyék plakátjait („Lehet nemet is mondani”) leszaggatták, kriminalizálták. A történelem azonban mintha ismételné önmagát. Egyre nyilvánvalóbban látszik, hogy amihez hozzákötöttük a sorsunkat, éppúgy nem a Kánaán, amiképpen a Habsburg-, a Harmadik Birodalom vagy a szovjet sem volt az. Kétszer maga alá temetett minket mentorunk pusztulása, és legutoljára sem sikerült úgy kijönni belőle, ahogy megálmodtuk. Ezúttal talán nem kellene az utolsó pillanatot megvárni.

Ugyan hivatkozunk az európai értékekre, és ezekből sokkal több van, mint a proletárdiktatúrának a maga idejében ugyancsak meghivatkozott értékeiből, mégis mintha csak mi értenénk ezeket az értékeket. Lehet, hogy csak a vágyainkban léteznek, mint a fényképen látott gyönyörű nő, akibe plátóian beleszerettünk, de amikor személyesen megismerjük, kiderül, hogy erősen retusált fotót babusgattunk. Vagy egyszerűen más tartalmat társítunk bizonyos fogalmakhoz, és Európa sosem volt és nem is akart olyan lenni, amilyennek mi láttuk.

Manapság sok vád éri a fehér, a keresztény embert évszázadnyi bűnökért. Mi ezek ellen, joggal, tiltakozunk. De azért akadtak problémák a történelemben, amikért valójában nem a fehér, nem a keresztény, hanem a nyugati ember a bűnös. A gyarmatosítás, a rabszolgaság, a háborúk a hódításokért és az uralomért, a pénz oltárra emelése és e sátáni hitért minden egyéb feláldozása, nagyrészt a nyugatiak lelkén szárad. Birtokló-elvevő gondolkodásuk ott rejlik a nyelvükben, a minden második mondatukba beleszőtt have (haben, avoir) arról tanúskodik, hogy az egész világra mint saját birtokukra tekintenek.

Ha elvetődnek egy idegen vidékre, ismeretlen tájakra, nem a vendég kíváncsiságával néznek rá, hanem közlik, hogy „felfedezték”, „birtokolnak egy megtalált földet”, az őslakosokat kiirtják vagy rabszolgának tekintik. Ne legyenek illúzióink, pont így vélekednek rólunk is, a „barbarikumról”. Mind gazdasági, mind ideológia szempontból gyarmatként kezelnek. Nem egyenrangú embereket, hanem munkaerőt, piacot, fogyasztót látnak bennünk. Ugyanúgy húzták a világháború végén az itteni határokat, mint Afrikában, csak a vonalzójuk volt kicsit kacskaringósabb.

Krisztus derűs, természetes, egyszerű, emberközeli egyházából a nyugatiak csináltak hatalmaskodó, elnyomó, gőgös, földi gazdagságra törekvő intézményt.

Nagyjából ezer éve bukkantak fel a történelem színpadán, és jó eséllyel most járják haláltáncukat, mielőtt átadnák helyüket a história más szereplőinek. Nem baj, ha a közöttünk feszülő kötél lazább vagy akár elszakítható, nehogy magukkal rántsanak a mélybe.

 

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása: Pixabay