A torz munkafelfogás oka

Egy olyan évszázadban, ami a végletes materializmusban és nihilizmusban dagonyázik, természetes hogy az emberek torz felfogással rendelkeznek a munkáról is.  Ahol csak az számít, hogy legyen szórakozásra és élvezetekre költhető pénz, ahol mindenki csak a jogaival törődik és a kötelességeivel nem, ahol a középszerűség erény, ellenben pedig a kiválóság kirekesztés és elnyomás;

ott a hivatás magasztos gondolata csak távoli idea lehet. 

A fókusztévesztés első oka a már említett anyagelvű szemlélet: „dolgozni azért kell, hogy legyen pénzem.” A valamivel önzetlenebbek fejében megfordul az is, hogy a munka jó az államnak is, hiszen attól majd nő a GDP… Hazánkban ez a felfogás nagyrészt a fél évszázados marxista uralomnak köszönhető. Azonban az egykori vasfüggönytől nyugatra is dívik ez a gondolkodás, ott a fogyasztói társadalom agresszív és kényszeres nyomulásának köszönhetően. A munka mint valami szükséges rossz él az emberek fejében. Rossz, mert fáradtságos, de elengedhetetlen hiszen abból lesz a pénz, ami szükségleteket elégít ki.

Prohászka Ottokár püspök a marxizmus kapcsán eképpen írt erről a szemléletről: „Hiba benne az, hogy minden eszmét a termelésből s az élet anyagi szükségleteiből eredeztet. Marx Károly e hibába azért esett, mert szörnyű exkluzív volt; sohasem tekintett másra, mint az anyagi létnek közvetlen, anyagi föltételeire; az erkölcsieket, az eszményieket pedig ezekből magyarázta. Előtte a vallás, az erkölcs, a jog merő funkciója az élet szükségleteinek.”

És itt el is jutunk a fókusztévesztés eredőjéhez, vagyis a transzcendens tudat elhalványulásához. Hiszen amennyiben csak evilági lét van, akkor az igazságok és értékek mind innen származnak és ide is hatnak vissza. Esendő emberektől esendő emberekhez. Egy folyamatosan változó, képlékeny társadalom önmagából nem képes szilárd pontok kialakítására, önmagába nem kapaszkodhat. Csakis az istenibe, egy szilárd, örök változatlan igazságba. Ugyanakkor egyoldalúság lenne a munka anyagi és evilági vonzatait is eltagadni, pusztán másodlagosnak tekinteni.

hirdetés

Az antik bölcselőktől kezdve a keresztény hitigazságokig mindig is megvolt az a nézet, hogy a társadalom javára való munkálkodás az Istennek kedves és tetsző dolog. Egymás szolgálata és segítése, az altruizmus, teremtésből fakadó primordiális sajátossága az embernek.

Azonban a természetes kinyilatkoztatásnak ez az igazsága további megerősítést nyert a természetfeletti kinyilatkoztatásban is, vagyis az Ó- és Újszövetségben. Eleve Istent rögtön munkában látjuk a teremtés során, és ez a munkálkodás folyamatos, nem dőlt hátra és vonult ki a világból, ahogy azt a deista eretnekség tanítja. Minket képére és hasonlatosságára teremtett, így mi sem lehetünk meg munka nélkül, részesültünk ebből az isteni tulajdonságból. Emellett számtalan igehely tanúskodik arról, hogy az Isten iránti szeretetünk, a közösségünk és társaink iránti szeretetben juthat kifejezésre. Ennek legelemibb és legmagátólértetődöbb lehetősége a munka. Innetől az már nem szükséges rossz, hanem szükséges jó, hiszen isteni parancs, ami értelemszerűen csak jó és üdvös lehet.

Ennek a képnek a keresztény ideája a munkás Szent József: családfenntartó és hiteles apakép. Dolgozik a családjáért, de nem profitorientált, korrupt módon, hanem becsülettel betölti hivatását, amire Isten kérte, amikor rábízta a Szűz Anyát és Jézust. Szent József egyszer sem szólal meg a Szentírásban: zúgolódás és hivalkodás nélkül teszi a dolgát, a kötelességteljesítés mintapéldájaként.

Isten legkiválóbb szolgálata

Ahhoz, hogy ezt a szolgálatot jól tudjuk végezni, mindenekelőtt két dologra van szükségünk: talentumokra és állhatatosságra. Kezdjük az előbbivel. Tekintve, hogy isteni akaratból rendeltetésünk van a világban, szükségszerűen a képességeket is megkapjuk arra, hogy eleget tegyünk ennek. Alapvetően ez szabja meg az érdeklődési körünket is, de legfőképpen a hozzáértést – gyakran a kettő egybe vág. Éppen ezért kifejezetten fontos a helyes önismeret, hiszen anélkül nem tudom felismerni, hogy mi Isten szándéka velem. Ugyanakkor látható, hogy az önreflexió nem erőssége korunk társadalmának, köszönhetően a „bármi lehet belőled” egalitárius propagandának.

Hamis és végzetes illúzió az ember fejében elültetni azt a gondolatatot, hogy ő bármi lehet és bármire képes, hiszen ez alapvetően ellenkezik a természet rendjével, ezáltal a társadalom és Isten szolgálatának magasztos céljával is.

Az egyetemen bukdácsoló és önmagukat kereső fiatalok tömegei is emiatt a hazug propaganda miatt szenvednek. Ugyanígy ezért van a rengeteg pályaelhagyó, illetve állás és állás között vándorló. A már említett pénzközpontú felfogás mellett az alkalmasság hiánya ugyancsak egyszerű munkává degradálja a hivatást. Hiszen miként is tudnál kiteljesedni egy olyan területen, amihez nincs affinitásod. Ez igen erősen párosul azzal az altruizmussal, ami nem az alapján válogat az állások között, hogy mivel gazdagodik meg, hanem azt nézi, hogy mit tud a legjobban elvégezni a társadalom javára.

Érdemes mindig rákérdeznünk: jelenlegi munkámmal, hivatásommal hogyan szolgálom Isten dicsőségét?

Azonban az isteni rendeltetésből származó talentumok sem fogják megoldani helyettünk az életet. Onnantól kezdve, hogy felismertük azokat és az Isten által rendelt hivatás irányába álltunk, ugyanúgy nem dőlhetünk hátra. Itt jön be az állhatatosság kérdésköre, amely által kimunkáljuk magunkban az erényeket és a szakmai profizmust. Nem csupán dolgozni akarok, hanem jól dolgozni, hiszen Isten dicsőségére teszem. Eleve a kötelességünk és munkánk elhanyagolása halálos bűn.

A munka akkor válik hivatássá, amikor az Isten által rendelt, képességeimnek megfelelő feladatot látom el – ahhoz alázattal, szorgalommal és maximalizmussal közelítve.

A hivatás jótékony hozadékai

A klasszikus római jellem archetípusa, Cato Maior eképpen fogalmazott: „Az emberi élet olyan, mint a vas; ha használod, elkopik, ha nem használod, a rozsda akkor is elpusztítja. Éppen így mi, emberek is a munkában kopunk el. Ha semmit sem csinálsz, a tétlenség és a fásultság több kárt okoz, mint a munka”. Ebben a kijelentésben két fontos gondolatra is rávilágítanék. Kezdjük a triviálisabbal, az edzettség gondolatával.

Sajnos dehumanizálódott korszakunkban nem beszélhetünk olyan általánosságban a munka erőnlétre gyakorolt jótékony hatásáról, mint amikor az idézet megfogalmazódott, hiszen az ülő és irodai munkák nagy számban elszaporodtak. Azonban még ha nem is emelgetünk dolgokat és izzadunk meg, a munka így is ad bizonyos fokú edzettséget, hiszen összpontosításra sarkall, nem hagy elkényelmesedni: időbeosztás van, koránkelés stb.

A másik fontos gondolat pedig a fásultság. Itt egy másik, hozzánk időben sokkal közelebb álló gondolkodóra, Konrad Lorenzre hivatkoznék.  Bár fő szakterülete a biológia volt, „A civilizált emberiség nyolc halálos bűne” című munkájában egy rendkívül éleslátó és idevágó gondolatot fogalmazott meg. Ennek a lényege az, hogy a modern ember olyan szinten elkényelmesedett, hogy képtelen a szenvedésre. Ez alatt azt érti, hogy az élet szükségszerű hullámgörbéjét, ami a jó és rossz pillanatok között ingadozik, olyan formán próbálja kiegyenesíteni, hogy konstans boldogságban élhessen. Egy kis fejfájás esetén fájdalomcsillapítóhoz nyúl, lépcsőzés helyett liftet használ, ha csak pár megállót megy a busszal, akkor is leül stb. Azonban ez fásultsághoz vezet, hiszen bár az élete alapvetően jó – hiszen a „rossz” szituációkat próbálja nullára redukálni –, a boldog pillanatok sem lesznek sokkal különbözőbbek a „szürke hétköznapoktól”.

Az ember egyszerűen hozzászokik a boldogsághoz, és az nem lesz már kielégítő a számára. Ekkor egy „megoldás” van: a görbét még jobban kitolni fölfelé. Azonban ez már olyan tartományt jelent, amely természetellenes: itt jönnek be a különböző tudatmódosítók, az alkoholizmus, a drogok, a szexuális perverziók és többi, alapvetően bűnös és káros cselekedet.

Az ember saját magának okoz szenvedést a fásultságot okozó túlzott és túl általános kényelemmel. Ebből a legkézenfekvőbb szabadulás a kemény munka. 

„Ora et labora!” „Imádkozzál és dolgozzál” – hirdeti a legrégebbi alapítású szerzetesrendnek, vagyis a bencéseknek a jelmondata. Szent Benedek kiválóan ragadta meg a lényeget amikor azt írta regulájában: „a tétlenség a lélek ellensége”. És mennyire összecseng ez Lorenz megállapításával! Hányszor és hányszor esünk bűnbe a tétlenségből fakadó unalom következtében. Az elfoglaltság az egyik legjobb módszer a lélek tisztán tartásához.

Vagyis ezáltal kijelenthető hogy a munka az üdvösségünket is elősegíti, amennyiben azt hivatásként éljük meg.

Chvála Márton

Kiemelt kép: Nicola Perscheid: The Reaper