„…1208-at írtak, s a szakadatlan prédikálástól, virrasztástól, vitatkozástól, gyaloglástól, böjttől és nélkülözéstől sovány, fehé rarcú spanyol pap mögött már hét égető év terült el, hét fáradt, keserű reménytelen év […] Otthagyták a megálapodottságot és nyugalmat azért, hogy évekig vándoroljanak napfényben, esőben, szélben. Éhséget egyenek és szomjúságot igyanak. Életük veszedelemben forogjon. Hogy megvessék és kinevessék őket szerte széjjel. Hogy még az egyházi hatóságok lanyhább képviselői is gyanakodva fogadják buzgalmukat. Azok, pedig akik szemben álltak velük, ragaszkodtak hitükhöz, amely már nem is volt kereszténység…” Ijjas Antal sorai nagyon érzékletesen írják le Szent Domonkos életét és tevékenységét. Azonban megemlékező cikkünk nem a szent életútját kívánja bemutatni, hanem az abból fakadó életművét, amely a katolicizmus egy új szemléletű képviseletét hozta magával.
A prédikátor
Guzmán Szent Domonkos Kasztíliában (Spanyolország) született 1170 körül. A fiatal Domonkost a család egy rokonához, egy esperes-plébánoshoz küldték tanulni, ahol hamar nyilvánvalóvá lett a fiatal fiú affinitása a papi hivatásra.
Éles esze és irgalmas emberszeretete már kispap korában megalapozta hírnevét: sok feljegyzés szerint nemcsak diáktársai hanem tanárai is felnéztek rá.
Felszentelése után pártfogója és jó barátja Diego osmai püspök lett. Mind a kettőjüket áthatotta az apostoli buzgóság, így gyakran indultak térítő utakra, többek között a pogány frízek földjére. 1206-ban Rómába utaztak, hogy engedélyt kérjenek a pápától, hogy a pogány kunok megtérítésére induljanak. Azonban a pápa jobbnak látta, ha a Dél-Franciaországba, az albigens eretnekek megtérítésére rendeli őket.
|
A Dél-Francia Albi városáról nevezett irányzat egy leágazása a kathar eretnekségnek, amelyre hatást gyakorolt a valdens és bogumil tévtanítás is. A keleti manicheizmus dualista szemléletének egyfajta evangéliumi újraéledéséről beszélhetünk. A kettősség amelyben ők szemlélték a világot nagyvonalakban annyiból állt, hogy ami evilági és materiális az sátáni, tehát rossz; és csak az isteni, a nem evilági lehet a jó. Ez az evangéliumi szegénységnek egy olyan szintű radikális túlhangsúlyozása volt, amely már természetellenes. Az életet olyan szinten megvetették, hogy gyakran halálra éheztették magukat, hogy a „romlott evilági léttől” megszabaduljanak (alapvető logikai bukfenc a gondolatban, hogy az evilági lét is Isten alkotása, és mint ilyen szükségszerűen tökéletes.) Azonban az „apostoli életet” élő vándorprédikátorok nem csupán a szegénységgel, hanem kiváló Szentírás ismeretükkel is nagy hatást gyakoroltak a népre (amelyet azonban torz és hamis módon magyaráztak). A gyakran erőszakos eretnekek a Krisztus által alapított Katolikus Anyaszentegyházat folyamatosan és minden erejükkel támadták. |
hirdetésAz itt tevékenykedő plébánosok és szerzetesek felkészületlenségükből és életmódjukból fakadóan tehetetlenek voltak az eretnek vándorprédikátorokkal szemben. Ezért Domonkos és Diego teljesen más megközelítést alkalmazott: szegénységben és alázatosan járták a vidéket és közvetlenül érintkeztek a néppel, valamint az eretnekekkel viták formájában.
Fennmaradt egy levél, amelynek tanúsága szerint ezt egyenesen III. Ince pápa javasolta nekik. A siker nem is maradt el.
A rendalapító
Természetesen a siker nem csak az apostoli életmódnak volt köszönhető. Ezek alapján akár a ferencesek is sikert érhettek volna el az eretnekekkel szemben. A kulcs a kiváló teológiai felkészültségben rejlett.
Míg a ferenceseknél a szegénység a cél volt, addig Domonkos eszközként alkalmazta. Míg Szent Ferenc hangsúlyozta, hogy nem áll az egyházi tudományok magas fokán, és megítélése szerint az nem is olyan fontos az üdvösség szempontjából, addig Domonkos ennek pont ellenkezőjét vallotta.
Ebből később ki is alakult a két rend között a filozófiai és teológiai vita: míg a ferencesek az akaratot részesítették előnyben az észszel szemben, addig a domonkosok az ész elsőbbségét vallották. Az évszázadokon át folyó vita olyan nagy párharcok kialakulását eredményezte mint a ferences Szent Bonaventura és a domonkos Szent Tamás küzdelme. Azonban ezek a viták építették az egyházat, mivel segítették és előrevitték a teológia fejlődését.
A Domonkos-rend a kezdetektől fogva „tudós rendként” volt elkönyvelve, amely tagjai széles teológiai és egyházjogi műveltséggel rendelkeztek és egyetemeken tanítottak.
Olyan kivételes engedményeket kaptak, minthogy a kezdetben veszélyesnek tartott arisztotelészi filozófiát magyarázhatták – amely Aquinói Szent Tamás alatt, valamint munkássága nyomán ma is, az egyházi tanítás alapja.
Domonkos 1215-ben Touluse-ban alapította a Prédikátor Testvérek első közösségét. Pápai jóváhagyásért a szintén 1215-ben összeülő IV. lateráni zsinatra látogatott el. A zsinat, amely III. Ince egyházszervező munkásságának egyik csúcspontja, és máig ható alapokat fektetett le, olyan rendelkezést is hozott, amely korlátozta az új rendek alapítását. Ennek oka az volt, hogy ne alakuljon ki zűrzavar és túl nagy megosztottság az egyházban, hiszen akkortájt rengeteg lelkiség és közösség akart szerzetesrenddé válni. Azonban a pápa kivételt tett Domonkossal, és a meglévő szerzetesrendek regulái közül választhatott. Így vált a domonkos rend alapjává az ágostoni regula.
Azonban a végleges, pápa általi szentesítés 1216-ban történt meg, III. Honorius által. A prédikáló és koldulórend irányvonalát jól jelzi, hogy az elkövetkező években a legnagyobb egyetemi városokban rendelték el a konventalapításokat: Párizsban és Bolognában.
Az első generális káptalangyűlés 1220-ban zajlott le. Itt Domonkos előírta több új provincia alapítását, valamint a hittérítés és az eretnekségek megfékezésének fontosságát hangsúlyozta.
Domonkos ezt követően folytatta prédikáló és vándorló tevékenységét, amely felőrölte energiáit: 1221. augusztus 6-án tért meg a Teremtőhöz.
Az eretneküldöző
A hogy már említettük a 13. század elején nagy problémát okozott az albigens eretnekség terjedése. Ez megfejelve a helyi földesurak nemtörődömségével és hallgatólagos támogatásával, a probléma eszkalálódását okozta.
Ez egészen odáig fajult, hogy 1208-ban Castelnaui Péter pápai legátust meggyilkolták az eretnekek. Ez volt az az utolsó csepp, amely III. Ince pápát egy az elvaduló albigensek elleni kereszteshadjárat elrendelésére sarkallta.
A háború 20 éven át, 1209–1229-ig tombolt. A keresztes hadak vezetését egy nemeslelkű lovag, Simon de Montfort látta el, aki nagyon jó viszonyt alakított ki Szent Domonkossal, majd később a Domonkos-rend egyik legnagyobb támogatója lett.
Szent Domonkos is kivette részét a háborúból olyan formán, hogy széles műveltségével sikeresen tudta segíteni az eretnekellenes eljárásokat.
Szent Domonkos albigens könyveket éget (Pedro Berruguete)
Ugyan a korszakban már létezett az inkvizíció, melyet az „Ad abolendam” (Kiírtassék) 1184-es bulla hívott életre, az nem volt túl sikeres. Ennek oka az volt, hogy püspöki hatáskörbe volt utalva az eretnekekkel szembeni védekezés. III. Ince felismerte ennek az alacsony hatásfokát a korrupt és nemtörődöm klerikusok miatt. Azonban látta azt is, hogy a Szent Domonkos által életre hívott új irányvonal milyen sikeres az eretnekek elleni szellemi küzdelemben.
Azonban az inkvizíció és a Domonkos-rend összekapcsolása Domonkos halála után történt meg. IX. Gergely pápa 1233-ban utalta az egész intézményt a Domonkos-rend hatáskörébe, ezzel mint egy professzionalizálva azt. Hiszen ki tudna jobban tévtanításokat megcáfolni és az igaz hitet megvédeni, mint az egyházi tudományok művelésére szakosodott rend.
|
Itt nincs lehetőségünk a közvélekedésben jelen lévő demagógiák és hatalmas tévedések részletes megcáfolására, amelyek a Szent Inkvizícióval szemben nyilvánulnak meg. Ezért röviden írjuk csak le, hogy mi is valójában ez az egyházi intézmény. Az inkvizíció elsősorban nem büntető szerepkörrel rendelkezett: célja az, hogy a szándékosan vagy véletlenül tévedésben élő embereket visszavezesse az igaz hitre. Az eljárások több mint 90 százaléka semmi retorziót nem vont maga után. És a retorzió nagy része is maximum néhány napos eljárás volt. A sötét kínzókamrák, halott- és máglyahegyek a „felvilágosodás” demagóg koholmánya volt az egyházi intézménnyel szemben, amely ma már történészi szemszögből tarthatatlan vélekedés. Fontos kiemelni, hogy a középkor és a koraújkor leggazdagabb forrásbázisa az inkvizíciós jegyzőkönyvek. A korszak legjogszerűbb (szinte a modernkori jogi normáknak megfelelő) és legdokumentáltabb eljárásai ezek voltak. Az eljárás alatt megvitatták az eretnek vélekedést, amely során a domonkos atyák teológiailag alátámasztva, pontos érveléssel magyarázták el, hogy mi a tévedés. Ahogy már említettük az esetek túlnyomó többségében ez elég is volt, a vádlottak újra megtértek az egyház kebelére. |
Zárásként Prohászka Ottokár gondolatait idéznénk, amely a mai kor számára is remekül aktualizálja Szent Domonkos nagyságát:
„Az emberek keresték az evangéliumot és nem találták azt meg, legalább azt gondolták, hogy ebben a hatalmas, önelégült és dúslakodó egyházban nem találják azt meg. Magukról azt gondolták, hogy ők igazán Krisztusnak hívei; szét akarták tehát rontani azt az egyházat, amely az ő véleményük szerint elkorcsosodott, és újat akartak alapítani. Elkeseredett volt a lelkük, és kegyetlen a szívük és vérengző a karjuk, és úgy-e, akkor egy fehér kámzsába öltözött barát, Szent Domonkos olajat öntött ezeknek az elkeseredett embereknek a lelkébe és azt mondta: Emberek, ne üssétek egymást agyba-főbe, hiba esik lent és hiba esik fent. Hanem imádkozzunk! Majd ha imádkozunk, akkor az Istennek szelleme kiegyenlíti az élet egyenlőtlenségeit, közelebb hozza annak ellentéteit. És tényleg úgy volt, hogy a Boldogságos Szűz a szent olvasó által segített”
Chvála Márton
Kiemelt kép: Fra Angelico: Szent Domonkos
