Cenzúra a XIX. században (Apokrif irat)

A szerkesztő a fejét vakarta, végül, mint aki parazsat markolt, odalökte a költő elé a vers kéziratát.

– Sajnálom, Sándor, ez nem fog átmenni – mondta, de hangjában inkább fenyegetés érződött, mint szomorúság. – Erre a versszakra gondolok – bökött ujjával a kérdéses sorokra.
– Viccelsz velem, Imre, a Jóisten áldjon meg! Mi az, hogy nem megy át, amit én írtam? Országos hírű poéta vagyok, degeszre kerested magad a János vitézen, most meg a cenzort játszod? Jó kis strófa ez, beleillik a kocsma hangulatába. Éppen a tisztességes, jófajta magyar virtusról szól ez a vers. Kicsit mulatozós, kicsit vad ez a mi fajtánk, de tudja, mi az érték, és mi nem az.
– Nézd, Sándor, én már a „Húzd rá, cigány!”-t is erősnek éreztem, győzködtelek, írd át: „Húzd rá, roma!”, nem kéne izzadnom a cenzor előtt. De jó, azt lenyeltem, Csokonainak is elnézték, rendben. Ez azonban nem fog menni.
Föltette a pápaszemét, visszahúzta maga elé a kéziratot, és felolvasta az ominózus szakaszt:

Két legény a boruk mellett
egymást nézik lyányok helyett.
„Undorító ez a divat!
Szégyelljétek magatokat!”

A költő vállat vont.

– Nem értem, mi a probléma. Szerinted nem undorító?
– De igen, Sándor, ez mindenki szerint undorító.
– Hát ez az! – szökkent talpra, s nyomban fel-alá kezdett lépkedni a szűk szobában. Közben hevesen gesztikulálva magyarázott. – Szókimondó vagyok. Ez a legnagyobb erényem! Az egyik a sok közül – pontosított két forduló között. – Engem nem fognak megtörni! Lásd, ott van a Mit nem beszél az a német… „Foglalod a kurvanyádat, de nem ám a mi hazánkat!…” Vagy az Akasszátok föl a királyokat. „A hóhérságot majd én folytatom, Ha kívülem rá ember nem akad.” Vagy a muszkát sem kímélem, igaz-e. „Ne féljetek, gyermekeink, ne / Féljetek, / Nem szúr által dárdájával / A vad kozák titeket; / Feleségink, kedvesink, ne / Sírjatok, / Idegenek ölelése / Nem tesz csúfot rajtatok.” Vagy az oláhok…
– Sándor, higgadj le! Ezeket a verseket még meg sem írtad.
– De meg fogom, ki lesznek nyomtatva, a kutyafáját a keserves világnak!
– Szép, de kemény szavak. Ezekért meg fognak téged ölni, ha veszít a forradalom. Az utókor azonban majd felmagasztal és szobrot állít. De a homokosokat ne bántsd, abból mindenkor bajod lészen!
– Ne bosszants engem, szerkesztőkém, a nyavalya törjön ki! Nem félek a Habsburgoktól, az oláhoktól, a muszkától! Hogy félnék a buziktól? Kár ekkora feneket keríteni ennek. Vannak sokkal fontosabb dolgok az életben. Éppen a hazánkat akarják elvenni, a szabadságunkat, a hitünket, az erkölcsünket, a jelképeinket, a gyerekeink lelkét… Te meg itt aggódsz a ferde hajlamok miatt?
– Én nem amiatt aggódom. Mind a ketten tudjuk, hogy az egész csak ürügy. Úgy mondják majd a jövőben, hogy kamu. De én szeretném, ha ez a lap a jövő héten is megjelenhetne. Szóval: húzd ki.
– Még sosem cenzúráztam magam!
– Nézd, öregem. Ha benne akarsz lenni a hivatalos kánonban, ez a versszak nem jelenhet meg. Ez az egy most nem. A Habsburgok megbuknak, a cárizmus összeomlik, az oláhok gyáva népség, de ebből bajod lesz. Nem hozom le ezt a versszakot.

És nem hozta le…

 

Ungváry Zsolt

Iratkozzon fel hírlevelünkre!