Soha nem volt még ilyen aktuális nagypéntek üzenete

Tavaly azt hallottuk, hogy különleges húsvét lesz a 2020-as, és azért törjük meg addigi szokásainkat, azért zárkózzunk be, azért ne találkozzunk senkivel az ünnepen, hogy később újra megölelhessük szeretteinket. Eltelt egy év, a helyzet azonban változatlan. Erőfeszítéseink azonban nem voltak hiábavalók.

Kevesen gondoltuk volna egy évvel ezelőtt, amikor lemondtunk a miséken való részvételről, a közös ebédekről és a nagyszülők átöleléséről, hogy egy évvel később nemhogy jobb, hanem egyenesen rosszabb helyzetben leszünk. Akkor azt mondtuk: megtesszük a közös jó érdekében, mert egyszer kibírjuk.

Most ugyanezt kell tennünk, mert ha egyszer kibírtuk, kibírjuk még egyszer.

Nem egyszerű, ez tény. Nem egyszerű a nagymamának, aki végre látni szeretné pár hete született unokáját, nem egyszerű az egyedülállónak, akinek nincs kivel találkoznia és nem egyszerű az ápolónak, akinek az egész hosszú hétvégét a koronavírusos betegek intenzív osztályán kell töltenie. Sőt, neki a legnehezebb. Ha azonban egy kicsit mélyebbre pillantunk, rájövünk, hogy

a szenvedés egyetlen esetben sem lehet céltalan, ahogyan Jézus szenvedése sem volt az a kereszten. A legsötétebb órákban még nem lehetett tudni, de három nappal később feltámadt. Feltámadt, hogy reményt adjon.

Ez az a remény, amely most, a legsötétebb órákban sem hagyhat el minket, és amelynek erőt kell adnia arra, hogy kibírjuk. Ki kell bírni, mert nincs sok hátra. Feszítő ugyanakkor a kérdés, hogy vajon mi az értelme a mi szenvedésünknek? A válasz pedig – ha egy kicsit magunkba tekintünk – egyértelmű.

Az elmúlt években természetesnek vettük, hogy mindenünk megvan. Hogy a távolságok lerövidültek, az anyagi javak elérhetőbbé váltak, hogy még több munkával még jobb életet teremthettünk magunknak.

Nem gondoltunk ugyanakkor bele abba, hogy tényleg ez-e a jobb élet? Mert a még több munkával megkeresett még több pénz a személyes kapcsolataink rovására ment. Nem volt időnk egymásra, a kapcsolataink felületessé váltak,

egyszerűen elfelejtettük értékelni a legfontosabbakat: a minket körülvevő embereket.

A mindenem megvan érzés olyannyira elhatalmasodott rajtunk, hogy elfelejtettünk arról gondolkodni, hogy mi az, amink nincs. Az elmúlt egy évben sok mindent volt időnk végig- és talán újragondolni és levonni a tanulságot, hogy melyek az igazán fontos és értékelendő dolgok az életben. És ez lehet a szenvedésünk értelme: hogy jobban tudjuk értékelni, ami nincs, és a helyén tudjuk kezelni azt, amink van. És akkor talán a nincsből is újra vant teremthetünk.

Nincsenek kétségeim afelől, hogy bennünk, magyarokban megvan az ehhez szükséges energia

egyéni, családi és társadalmi szinten is. És akkor semmi sem volt hiába, mert együtt erősebbek leszünk, mint valaha.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!