Párkányi Raab Péter: Az új erők lebontják az európai kultúrát

Nem köztéri szobrász akart lenni, a körülmények tették azzá. Mára viszont az általa készített szobrok, emlékművek jelentősen meghatározzák sok magyar település tereinek arculatát. Bizonyos művei éles kritikákat váltottak ki, másokat – például a kommunizmus áldozatainak emlékére készült Málenkij robot Emlékhelyen látható szobrát – egyhangú elismerés övezi. Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Párkányi Raab Péter szobrászművészt munkásságáról, hitéről, a korszellemhez fűződő viszonyáról kérdeztük.

– A közelmúltban megjelent egy, az eddigi munkásságát összefoglaló albuma. Miért időzítette éppen mostanra? Most volt ideje számba venni az eredményeket?

– Az album elkészítése, egy ilyenfajta összegzés, már több évvel ezelőtt került a „napirendemre”. A környezetem kedves ösztönzését hárítottam egy ideig, de végül, négy éve, beadtam a derekam. Akkor úgy gondoltam, hogy pár hónap alatt el tud készülni. A meglévő műtárgyfotók sokfélesége, különböző felfogása azonban arra késztetett, hogy egy egységes fotódokumentációt hozzak létre. Így vettem egy nagy levegőt, és végigjártam a köztéri szobraim helyszíneit, és elkészítettem az új képeket. Egy-egy szoborhoz volt, hogy három-négy alkalommal is elmentem, kivételes esetben akár nyolcszor is. Ilyen volt a Málenkij robot Emlékhely. Ez egy izgalmas kaland, nagy túra volt; kicsit visszamenni az időben és a mai szememmel értékelni a munkáimat. 

– Mennyire volt elégedett? A mennyiséggel biztosan, hiszen hihetetlenül termékeny volt az utóbbi harmincegynéhány évben, amióta alkot. De van olyan szobor, amit – ha lehetne eltüntetne-e a helyéről? Másrészt, van, amivel maradéktalanul elégedett, amin semmit nem változtatna?

– Ez a könyv számomra is lehetőséget adott, hogy kívülállóként nézzem a munkáimat. Egyben látva ezt az anyagot, nem elégedettséget éreztem, inkább zavart, ijedtséget és döbbenetet. Feltettem a kérdést magamnak: mit csináljak még ez után? Volt időm egy kicsit megállni, szemlélődni. Végül is, miért ne lehetne az elkészült könyvnek egy második kötete, melyet 10-20 év múlva állítok össze? A munka folytatódik. Ez az album egy válogatás. A szerkesztésnél nem rangsoroltunk, minősítettünk. A műveket nem az elkészülés éve és nem is tematika szerint állítottuk össze. Úgy kerültek egymás mellé a munkák, mint egy kiállításon, melyik mű „érzi jól magát” a másik mellett. A könyvből nem azért maradtak ki szobrok, mert nem vagyok megelégedve azokkal, hanem mert technikailag már nem tudtam a terjedelmet tovább duzzasztani. Négyszáz-negyvennyolc oldalnál álltunk meg, de már most érzem azoknak a szobroknak a hiányát, melyek nem kerültek be ebbe az összegzésbe.

Ez talán válasz is arra a kérdésre, hogy van-e olyan szobor, melyet eltüntetnék a helyéről: nincs.

Az, hogy számomra az alkotásaim vállalhatók-e, nem a szobor felállításakor dől el, hanem amikor elvállalom a megbízást. A kész mű készítése közben, és az átadásakor jelen van egy kíméletlen zsűri: én magam. Természetes, hogy most másként gondolkodom, mint húsz évvel ezelőtt, de az akkori önmagammal most sincs semmi bajom.

– Nézegettem az interneten a munkái kapcsán készült cikkeket, posztokat, és az a benyomásom, hogy sokkal több az ideológiai jellegű támadás, mint az elemzés, a műkritika. Jól látom? Egy alkotó embernek nem hiányzik a nagyjából elfogulatlan kritikai visszajelzés, reflexió? Kiknek a véleményét veszi figyelembe ahhoz, hogy a megfelelő koordináták közt maradjon? 

– Nekem nem hiányzik, de a közönség számára mindenképpen fontosak lennének a korrekt művészeti elemzések, útmutatások. A körülményeim mindig változtak. Mintha egy óriási hullámvasúton ülnék. Megtanultam: egyszer fenn, egyszer lenn.

Az élet gondoskodik róla, hogy józan maradjak. Két lábbal állok a földön, de közben mindig az eget kémlelem.

– A szakralitás kezdettől fogva jelen van az alkotásaiban. Úgy tudom, diplomamunkája egy Krisztus-torzó volt. Mennyiben fakadt ez valódi hitből, és mennyiben mint művészeti téma szerepelt? Vagyis, a hit, a kereszténység hogyan van jelen az életében, a művészetében? 

– Két Krisztus-szobrot készítettem a főiskolai éveim alatt. Az egyiket, egy Krisztus-torzót még az elején, egy Corpust a mesterképző befejezésekor. Ez a diploma után három évvel volt. A hitemet nem tudom verbálisan kifejezni, mert ehhez nem vagyok elég ékesszóló. De mindent, amit a hitemről bárki tudni akar, elmondtam a szobraimon keresztül. A Corpusomat először a Képzőművészeti Főiskolán mutatták be. Az intézményben minden tanév kiállítással zárult, és tudomásom szerint ez ma is így van. A növendékek berendezték műtermeiket és kiállították az az évi munkáikat. A kiállítást végigjárta a főiskola tanáraiból álló zsűri, mely értékelte, jegyzőkönyvezte, osztályozta az anyagot. Amikor tanáraim meglátták a Corpust a műtermemben, megálltak az ajtóban, és nem léptek be. Azt mondták, ezt a munkát nem kell értékelni, ez az ember már úgyis elhagyja a főiskolát. Ez a magatartás sokat elárul az ő hitükről is.

A művészet természetesen nem egy hitbéli verseny, de a tisztelt tanár urak toleranciából egy egyest beírhatnának maguknak.

A kiállítás még hetekig látogatható volt a nagyközönség számára. Miután egy érdeklődő látta a szobromat, találkozót kért tőlem. Ő egy idősebb onkológus volt. Arról faggatott, hogy egy ilyen fiatal ember (27 éves voltam akkor) honnan tudhat ennyit a szenvedésről. Azt mondta, hogy számára ez felfoghatatlan, ő ugyanis naponta látja a szenvedést és a haláltusát, amit én tökéletesen ábrázoltam. Nem tudok róla semmit – válaszoltam. Ez a szobor egyszerűen csak megszületett a kezeim között. Szóval a hit, a kereszténység így van jelen az életemben, egyszerűen csak úgy ott van.

„A hit, a kereszténység jelen van az életemben.” A kép egy korábbi nemzeti ünnepen készült (Forrás: Párkányi Raab Péter hivatalos oldala)

– Néhány éve keményhangú írást tett közzé a Magyar Hírlapban Magyar művészeti maffia címmel. Azt taglalta, hogy a képzőművészetben létezik egy csoport, amely ideológiai alapon címkézi a művészeket, művészi értelemben életről, halálról dönt. Olvastam olyan reflexiót, hogy ön liberális elnyomásról beszél, miközben ön a legfoglalkoztatottabb művészek egyike, rengeteg köztéri szobra, mindenféle megrendelése van. Hogy látja ezt a kérdést?

– Ez a cikk az én számomra nem kemény hangvételű volt, egyszerűen csak objektív. Őszintén elmondtam, hogy mit látok magam körül. Számomra sokkal fontosabb, de egyáltalán nem örömteli, hogy a cikkben leírt jóslataim sajnos mind megvalósultak a nemzeti művészet és a globálisan irányított művészet kapcsán.

A magyar művészeti intézmények jelentős része a globális vonalhoz igyekszik betagozódni, azt az ideológiát szolgálja ki, amellyel most már a „hétköznapi” ember is szembesülni kényszerül.

Az elmúlt években, a rendszerváltozás után furcsa módon a köztér aránylag szabad maradt, az imént említett kör nem tudta teljesen saját hatásköre alá vonni. A megrendelőim többnyire önkormányzatok, melyek összetétele sokkal színesebb, izgalmasabb, mint az évtizedek óta ugyanazon személyek és köreik által uralt művészeti intézmények. Így itt a lehetőségeim is sokkal összetettebbek, színesebbek. Szerintem ma itthon kifejezetten sok a szobormegrendelés, -helyezés. Ami viszont kevés, ugyanaz, mint amit a korábbi kérdésében feltett, az elfogulatlan kritikai visszajelzés, illetve a médiában megjelenő információ.

A polgári jobboldal médiájának részéről valóban kevés információval találkozhatunk egy-egy új szobor elhelyezése kapcsán. A liberális média ebben a történetben sokkal ügyesebb, pillanatok alatt elkészíti negatív kritikáját, negatív listáit.

Sokszor én is csak az ő oldalaikról értesülök egy-egy új szobor megszületéséről, de természetesen van erőm és energiám ahhoz, hogy mást gondoljak azokról a szobrokról vagy legalább is azoknak egy részéről, mint amit ők szeretnének a nézőkbe sulykolni. 

– Arról is beszélt az említett cikkben, hogy a pályán sokan súlyos megélhetési gondokkal küzdenek. Ön volt valaha ilyen helyzetben? 

– Igen. Amikor kilátástalan helyzetemből az engem körülvevő irigységről, ellehetetlenítésről beszéltem, egy nagynevű építőművész mesternek, a következőt mondta nekem: „Nagyon nehéz egy fiatal pályakezdőnek elindulni ezen az úton. De az igazi tehetséget semmi és senki nem állíthatja meg.” Nekem ez a mondat sokszor segített a későbbiekben és ezt szívesen továbbadom biztatásként a mostani pályakezdőknek. 


„…Magyarország számára kivételesen értékes, a klasszikus európai, illetve a legnemesebb nemzeti hagyományokat innovatív látásmóddal ötvöző művészi pályafutása, finoman megmunkált kisplasztikákat, látványos kiállítótermi kompozíciókat és monumentális köztéri szobrokat is magába foglaló alkotóművészete elismeréseként Párkányi Raab Péter Munkácsy Mihály-díjas szobrászművész részére Kossuth-díjat adományoz.” (Részlet a művész méltatásából, 2021. március 15.)


– Az előbb azt mondta, sajnálja, hogy igazolódtak a jóslatai. Konkrétan melyek ezek a jóslatok? 

– 2014-ben jelent meg a fent említett cikkem. Záró soraim a következők voltak: „Tisztelt hölgyek és urak! Mi ez a veszélyes játék, amibe önök belekezdtek? Hol a határ? És mi a jövő? Így kell, hogy elképzeljük a jövőben megemlékezéseinket, ünnepeinket? Most ez következik, hogy lelocsoljuk, ledöntjük egymás szobrait, képeit? Hogy megzavarjuk egymás kiállításait? Ha Magyarországon a művészeti életben és oktatásban nem lesz változás, egy dolog történhet: tizeöt év múlva nem lesz magyarul érző és gondolkodó művész. Lesznek magyarul beszélő, külföldön sikereket elérő művészek, akik külföldön elismeréseket, díjakat fognak kapni. A munkáikat azonban nem fogjuk szeretni, hiszen ezek Magyarország-ellenesek, a magyar kultúra és magyar történelemellenesek lesznek.”

A jóslatom eddig tartott, és íme, az elmúlt években minden hétre, hónapra jutott valami.

Gratulálhatunk filmrendezőinknek a magyargyűlölő filmjeikhez, íróinknak íróóriásaink földbe döngöléséhez, és az ennek kapcsán történő virtuális könyvégetésekhez. Egy dolog nekem is új, hogy ezek az erők már lebontják az európai, sőt a világkultúrát, és átírják a történelmet az új ideológiájuk megvalósítása érdekében.

Nálam dobogós helyet ért el az az ügy, mely szerint a Washingtoni Egyetemen a hallgatók egy csoportja petíciót indított, hogy távolítsák el az egyetem parkjából George Washington szobrát. Washington szobrát a Washingtoni Egyetemről, Washington államban.

De az aranyérmes számomra a nem bináris indíttatású költő, fordító elutasítása a fehér bőrszíne miatt. Biden kedvenc afroamerikai költőnője maga választotta ki holland fordítóját, aki mégis kénytelen volt visszalépni a liberális aktivisták tiltakozása miatt. Őt, aki a nem bináris indíttatása okán felvett a női keresztneve mellé egy férfinevet is, a haladás és az új eszme jegyében.

A liberalizmus ideológiája végigjárja saját szintjeit éppúgy, mint a történelem korábbi ideológiái. A diktatúrából terror lesz, mely felfalja saját gyermekeit. Megint a régi lemez: „mindig lesznek egyenlőbbek.” 

– A nem igazán műértő ember azt látja, hogy ön figurális alkotásokat készít, a mainstream – ha lehet itt ezt a szót használni – művészek viszont inkább a nonfiguratív vonalat követik. Mit ért azon, hogy globálisan irányított művészet? 

– Hadd javítsam ki a kérdést, illetve a szót: a nonfiguratív helyett az elméleti irányzatokról beszélnék, mint például a konceptuális művészet. Itt már nem a tárgy létrehozása a lényeg, hanem a mellé fűzhető verbálisan megfogalmazott ideológia. Ez valóban egy igazi politikai műfaj. Ez az irányzat tökéletesen alkalmas, hogy a globális világ szócsövévé váljon. Kevés tulajdonsága közül az egyik, hogy a világon bárhol művelik, nincs karaktere. Összemosható, adaptálható, áthelyezhető. Globális. Mindig alkalmas arra, hogy valaki, valami ellen irányítsák. A nonfiguratív művészettel nincsenek fenntartásaim. Örülök, hogy létezik. Alkotóik tárgyakat hoznak létre, saját rendszerükben fejlesztik, építik azokat. Jó hogy van, és fontos a térnyerése. Ettől a művészet gazdagabbá, színesebbé, összetettebbé válik. 

– Azt mondják, amióta létezik a fotográfia, a képzőművészeknek már nem kell szolgai módon másolni a világot. Ön viszont – korábbi megszólalásai szerint – fontosnak tartja, hogy a képzőművész tudjon hagyományos portrékat készíteni. Ez miért fontos? 

– A képzőművészetnek soha nem az volt a feladata, hogy szolgai módon másoljon. Ha ezen a szűrőn keresztül néznénk a willendorfi vénuszt, azt kellene mondanunk, hogy nem igazán sikerült, miközben rajongunk ezért az általunk elsőnek ismert, nőalakot formáló szobrocskáért. Nem azt hangsúlyozom, hogy a képzőművész tudjon hagyományos portrét készíteni. Kifejezetten szenvedek a hagyományos portréktól. Én a hagyományos művészképzést tartom fontosnak, ami egyenlő a tudás alapon történő képzettség megszerzésével, a mesterségbeli tudás elsajátításával, hogy a megszerzett tradicionális ismeretekkel és az elmúlt korok kultúrájának elfogadásával, vagyis a múltunk tiszteletben tartásával egy korszerű, a ma embere számára üzenetet hordozó, a nézőt megszólító alkotások jöjjenek létre. 

– Az ön szobrai nagyon meghatározzák Magyarország köztereit, tapasztalataim szerint az „utca embere” szereti azokat. A szakma megosztott, vannak alkotások, amelyeket elismernek, néhányat viszont támadnak és kritizálnak. Gondolom, a Kossuth-díja kapcsán ők azt mondják, hogy a kurzus most megjutalmazta a kedvenc művészét. Ön hogy viszonyul a díjhoz, illetve a hivatalos elismerésekhez?

– A díjakról tudtam néhány dolgot, mielőtt még kaptam volna belőlük. És mióta birtoklom őket, megtudtam mást is. Amit nagyon szeret a szakma idézni, a már közhellyé válásig ismert mondat – talán Makláry Zoltán színművésztől: „a díjakat nem kapják, hanem adják.” Nekem erről egy teljesen más gondolat jut eszembe: mindenkinek érdemeihez mérten megvan a maga díja. Ezt fizikális értelemben lehet, hogy odaadják, lehet, hogy nem. De érdekessé válhat egy életmű attól is, hogy a láthatóan megérdemelt munkásságot saját kora díjakkal nem jutalmazta. Ez sok kérdést vethet fel a szemlélőben, és ezért rá van bízva a felfedezés, a miértekre válaszadás és a díjazás. 

A Munkácsy-díjat 51 éves koromban kaptam meg, boldog voltam, nagyon örültem. És akkor eszembe jutottak egy kolléga mondatai arról, hogy amikor neki odaítélték ezt a díjat negyvenes éveiben, őt akkor ez már nem is érdekelte. Én erről azt gondolom, nincs olyan, hogy későn.  Pályakezdőként sok jó tanácsot, útmutatást kaptam idősebb művészektől. Az egyik e témába vágott: „A díjakkal nem kell foglalkozni, a művek a fontosak.” Teltek az évek, végignézhettem, ahogy megöregszenek, és arról keseregnek, hogy őket nem ismerték el, nem tüntették ki. A díjak nálunk a pedigré. Lehet nélkülük élni, de könnyebbek a dolgok ezek birtokosaként. 

A kitüntetettektől hallottam, hogy díjazottnak lenni nagy felelősség. Innentől kezdve megváltozik az életed, az elismerésnek meg kell, hogy felelj, ehhez méltón kell hogy élj. Én mást érzek; felszabadulást. Megszűnik a méregetés, óhaj, vágyakozás. Nincs izgalom, frusztráció. Egy dolog marad, az önfeledt munka.

Minden kedves kollégának kívánom, hogyha vágyik díjra, kapja meg, ha nem vágyik rá, ne kapja meg! Mindenki alkosson szabadon, találja ki saját magát, majd ha úgy akarja, akár rombolja le azt, de csak a sajátját. Én mégis annak örülnék, ha építenének, építenénk. Építsünk!

Tisztelettel köszönöm a Kossuth-díjat!

 

Varga Mária

A március 15. alkalmából Kossuth-díjjal kitüntetett kiválóságaink névsorát ide kattintva olvashatja.

Szakály Sándor: Meglepett a Széchenyi-díj, de még nagy terveim vannak

Kiemelt kép: Facebook, Párkányi Raab Péter hivatalos oldala

Iratkozzon fel hírlevelünkre!