A férjnek jár, hogy a felesége házastársi örömökben részesítse, amikor csak óhajtja? Sajnos ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A keresztény álláspontot hangoztatók is néha amellett érvelnek, hogy a házassági szövetség része az is, hogy a párok egymás felé teljesítik a vállalt kötelességüket az ágyban is. Azzal együtt, hogy tényleg helyes a szerelmük testi megélése, a gyakorlatban sok esetben embertelen szexuális terrorban tartja – sajnos nagyobb eséllyel – a férj a feleségét. Ez az eltorzult jelenség köszönő viszonyban sincs az egyházi keresztény tanítással.
Egy kapcsolat akkor jó, ha őszinte, tervezett és mindkét fél ápolja, a mindennapokban a párok azonban hajlamosak elfeledkezni arról, hogy odafigyelés nélkül tönkremegy a kapcsolat – nyilatkozta egy évvel ezelőtt Herjeczki Kornél, a házasság hete mozgalom országos koordinátora. Ennek az odafigyelésnek a keresztény házasságot is jellemeznie kellene, mégis sokszor az tapasztalható, hogy kereszténynek látszó tanokkal leplezik a rejtett devianciákat.
Valóban házasságok mennek tönkre – egyik a másik után – csak amiatt, mert a vélt, ám valójában kisiklott krisztusi tanítás szerint „működik” egy házasság nemi élete. A férj korán reggel elhagyja a házat, és „elindul mamutot lőni”, a feleség odahaza marad a gyerekek nevelésével és a háztartás rendbetételével.
Este, amikor a ház ura hazatér a „vadászatból”, kifáradtan pihen meg az egész nap összes terhét a hátán hűséggel hordozó felesége mellett. Az idegenben szerzett tapasztalatok az otthoniakkal cserélődnek ki. A házas felek egyikének-másikának a napi feszültség oldására alkalmas eszköz, ha az este fináléjaként a nap gyűrődéseit a hálószobai örömökkel vasalhatja simává.
Nem egy férj természetesnek tartja, elvárja, sőt követeli magának, hogy ez az esti ellazulás „menetrendszerinti járatként” megtörténjen, attól függetlenül, hogy a társukat milyen lelki vagy testi állapotban találják.
Sok feleség emiatt tehetetlenné válik, ám a férjük iránti szeretetből, tiszteletből vagy akár félelemből „engedelmeskednek” a férjük óhajának még akkor is, ha ez számukra egyre üresebbé váló aktus. Ezáltal
hirdetéspuszta önkielégítő eszközzé degradálódnak személyi mivoltukban, ráadásul azzal a téves magyarázattal alátámasztva, hogy ez az ő feleségi kötelességük. Innentől kezdve lényegében semmiben nem különböznek az LMBTQ+ bármely alfaja hálószobai szeánszának vica-verza maszturbáló partnereitől.
A feleségek és anyák emiatt szexrabszolgákká lesznek még a kívülről legkeresztényibbnek hitt kapcsolatokban is. Szenvednek, elhidegülnek – nem is olyan lassan – a bálványozott lovagjuktól, aki annak idején levette őket a lábukról. Aki felismeri és fel is vállalja ennek az igazságtalan és torz helyzetnek a konfliktusát – minden bizonnyal, ügyesen kiforgatott keresztényi magyarázatok mentén –, elnyomást él meg.
Főként abban az esetben, amikor a feleségnek egyáltalán nem mindegy, hogy abból a találkozásból új élet fogan. A keresztény családtervezés lehetséges módja, amely a női ciklus termékeny, illetve terméketlen szakaszait veszi figyelembe, és azok szerint számol a várható következményekkel.
A természetes családtervezés módszere a statisztika alapján 98 százalékos biztonsággal, kiszámíthatóan alkalmazható, a keresztények számára egyedül elfogadott lehetőség.
Ez azt is jelenti, hogy nem jön szóba se a spirál, se a tabletta, se az óvszerhasználat, se a nemi aktust mellőző, kölcsönös önkielégítés, de még a herevezeték elkötése sem a gyermekfoganás elkerülése érdekében. Ezek mind Isten alkotó tervével szembemenő megoldások, amelyek a házasság intézménye ellen vannak.
Nem marad tehát más út a keresztény házastársak számára, mint a házasságon belül önként vállalt aszkézis, amely egyfajta „periodikus cölibátusnak” is tekinthető. Ennek a gyakorlata kiváltképp azok számára okoz nehézséget, akik nem szűzen érkeztek az oltárhoz, és már annak idején sem tudtak mit kezdeni a nemi önmegtartóztatással.
Vannak, akik úgy vélekednek, hogy az efféle önmegtartóztatást nem nevezhetjük aszketikus szakasznak a házasságban, hiszen az aszkézis önkéntes lemondást jelent, ám ez a fajta figyelem egyszerűen kötelesség. Ez abban az esetben igaz is lehetne, ha a házastársak a „böjti időszakot” a másik iránti figyelmességből alapvető fontosságúnak kezelnék, ám sajnos az éppen ezzel ellentétes nézőpontok vezethetnek el legtöbbször a feleség szimpla örömszerző eszközzé válásához – éppen a házastársi kötelességre hivatkozva.
Ezért talán úgy helyes fogalmazni, hogy ez a lemondás a másik személy érdekében ugyan házastársi kötelesség, ám önkéntes döntést, lemondást és kölcsönös szeretetet kér a felektől. Az együttélés ebben az esetben nem kerül felbontásra, mindössze a testi megélését egy nagyobb jó és szeretet miatt felfüggesztik.
A házassági szövetség szerves része tehát, hogy figyelmesen forduljunk a párunk irányába. Meglássuk egymás nehézségeit, és közösen hordozzuk azokat. Amikor pedig arra van szükség, hogy a társunk érdekében az önmegtartóztatást gyakoroljuk, legyen az az Istennek felajánlott áldozat, amelyet örömmel viszünk végbe – egyfajta dicsőítésként. Hiszen a keresztény házasságban maga Isten jelenik meg valóságosan, és a Szentháromság szeretetét tükrözi a világba.
Jó, ha a keresztény férjek, keresztény feleségek, apák és anyák elsősorban Istenre tekintenek, mert a belé vetett közös hit biztos alapokon nyugvó vonatkozatási ponttá válhat az életük minden egyéb területén, így a házasságuk nemi életében is. Ha ez megvalósul, egyre több boldog keresztény feleséget láthatunk majd a környezetünkben,
akiket az Istenbe vetett bizalom vezérel, és, akik teljes biztonságban és harmóniában kapaszkodnak szerető férjük karjába.
Gável András
A családból csalárd lett, a feleségből féleség – pedig a család az szent
A kiemelt kép forrása: unsplash/Katsiaryna Endruszkiewicz
