Bűneink súlyáról
Amikor a kisgyermek elér a tárgyállandóság korára, lassan megérti, vagy legalábbis elfogadja, hogy léteznek jó és rossz dolgok együtt az anyában, vagy önmagában, vagy a világban. Megtanulja, hogy úgy is tudja élvezni az anya jóságát, hogy közben tudja: vannak rossz pillanatai is.
– Ma, mégis, mintha visszacsúsztunk volna abba a gyermeki állapotunkba, amikor nem lehet árnyaltan szemlélni magunkat, másokat, közösségeket.
(Igen, olykor a kollektív bűnösség elvét is fenntartjuk egyes csoportokkal szemben!) Nézzünk csak körül: ezt sugallja a média, ezt sugallja az értékítéletünk! Ha kiderül egy hírességről, vagy a kedvenc politikai pártom egy tagjáról, hogy bűnt követett el, akkor vagy tagadásba menekülök, hogy ne kelljen mindenestől kivetnem a szimpátiámból, vagy radikálisan szembefordulok vele/velük.
Nem merünk, vagy nem tudunk árnyaltan tekinteni másokra?
S ugyanez a kérdés magunkkal kapcsolatban is áll: miért kell mindig úgy gondolni magunkra, mintha vagy a legbénább, legrosszabb személyek, vagy hibátlan idolok lennénk? – Legalábbis kifelé csak ezeket merjük mutatni… Gyermeteg látásmód ez, egészen kicsinyes felfogás!
A szabadulás útja ott kezdődik, amikor szembe merek nézni azzal a ténnyel, hogy árnyalt személy vagyok.
Erényekkel, bűnökkel, mindenféle tettekkel. Amikor be merem vallani, hogy gyenge vagyok, hogy rászorulok arra, hogy megerősítsenek, hogy szabaduljak gyengeségeim következményeitől.
Sok évtizede indult el egy olyan irányzat is, amely a puszta létét tagadja a bűnnek. Freud nyomán sokan gondolják úgy, hogy a bűntudat nem más, mint az id, vagyis az ösztönén konfliktusa a super egoval, vagyis a felettes énnel. Azaz, hogy olyan, hogy moralitás, olyan nem létezik absztrakt módon. A helyes/helytelen kategóriái csak a társadalmi elvárások konfliktusainak lecsapódásai bennünk.
Persze, ebből a véleményből nehéz megmagyarázni, hogy miért érez valaki bűntudatot akkor is, amikor a környezete által teljesen elfogadott, vagy éppen támogatott eszmerendszer szerint éli az életét!
Mára, legalább addig eljutott a pszichológia, hogy ki tudjuk mondani: a megbocsátás egy folyamat, és szüksége van rá az egyénnek.
Nos, ha felnőtt emberként szembe tudtunk nézni azzal, hogy milyen szörnyűségeket követtünk el, akkor megnyílik az út afelé, hogy belássuk, nincs a kezünkben a kulcs, amely kivezet ebből a börtönből. A múlt végérvényesen megtörtént. Ekkor kell engednünk felfakadni azt a bánatot, amelyre e világból nem jöhet megoldás, mert a tetteinket nem tudjuk eltörölni.
A Katolikus Egyház, vagy a keresztény személy azért tud szembenézni a bűneivel, mert tudja: a bűnvallomás, ha Istennek tesszük meg, szabadulást hozhat a bűneink okozta tehertől. A bánat szabad utat nyit a kiengesztelődés felé. Amikor megtanulunk együtt élni azzal a ténnyel, hogy vannak hibáink, mert tudjuk: nem a hibátlanság számít, nem leszünk a saját magunk bálványaivá.
Sőt, mi hiszünk abban is, hogy Jézus, amikor a kereszten meghalt helyettünk, akkor átvállalta a bűneink következményeit és eltörölte azokat.
Vagyis, ha befogadjuk az Ő szabadítását, akkor megszabadít a bűneinktől. – Mi következik ebből? Az, hogy szembenézni szabadulást jelent, nem lesújtó, megalázó találkozást. Vajon, te tudsz bocsánatot kérni, vagy megbocsátani? Mi már megtettük, és időről időre meg is tesszük! Induljunk el a kiengesztelődés útján! Fogadjuk el a szabadságot, amit egyedül Isten tud megadni nekünk!
Molnár Miklós
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
