Molnár Miklós atya: Egy darabon elkísérjük egymást

A pszichodráma technika tanulása közben a csoportos szupervizorunk hívta fel a figyelmünket arra, hogy van egy alapvető kísértése a kezdő vezetőknek. Amikor ugyanis a lezáráshoz közelít a csoport, a tagok általában még lelkesek és szívesen vinnék tovább. Csakhogy a drámának az életre kell nevelnie, így része kell legyen a vég is. Annak a tapasztalatával is kell dolgoznunk, hogy minden elmúlik. Ez, ugyanis az ember alapélményei közé tartozik és nem árt, ha tudunk vele valamit kezdeni!

A nyár elején azért is írom ezt, mert immár három és fél éve írok cikkeket a vasarnap.hu-ra, konkrétan ez a 160., de egyben ez az utolsó is lesz most. Egyre fogynak a papok és így egyre több feladat hárul rám is. Egyszerűen be kellett látnom, hogy nem fogom tudni becsületesen ellátni ezt a vállalt kötelezettségemet. De, jó lehetőséget biztosít ez az alkalom arra, hogy az életem eddigi egyik legnagyobb tanulságát megfogalmazzam! Ez, pedig a szabadsággal és a mulandósággal függ össze. Mondjuk úgy, ez lesz most az én hagyatékom itt!

Pár évvel ezelőtt lett számomra világos, hogy mennyire örömteli az a tény, hogy mindannyian, – így én is – pótolhatóak vagyunk. Persze, a szeretteink körében ez az állítás nem egészen állja meg a helyét, így Isten szemében sem, de a feladatainkban nagyon is! Régen ezt lehet, hogy én is szomorúan vettem volna tudomásul, mert a kamasz nem tud mit kezdeni azzal a valósággal, hogy nem körülötte forog minden, vagy hogy különböző súlya van a valóságoknak. Felnőttként, azonban ez már nagyon is viselhető információ. Ráadásul felszabadító tudni, hogy nem rajtam múlik a világ sorsa! Ez arra enged teret számomra, hogy azt tegyem, amit helyesnek látok és beleadjam magam egészen a feladataimba, de közben tudjak szabadon dönteni, hogy mi nem az én dolgom.

A másik oldala ennek az éremnek, ami papként különösen is hangsúlyosan látszik: mi csak egy darabon kísérjük el a másikat. Nem az én dolgom a másik ember üdvösségét kiharcolni, vagy az életét végig kísérni, egészen a születéstől a célig. Az én dolgom az, hogy amíg egymás mellé tesz minket a Jóisten, addig ott legyek szívvel-lélekkel a másik mellett. Akik ezt nem értették még meg, azok szinte belegebednek, hogy a másiknak mindent megtegyenek, hogy valahogy akkor is meggyőzzék, ha ő el is zárkózik ez elől, vagy akkor is betuszkolják az üdvösségre, ha az nem is szeretne „felszállni arra a vonatra”.

Egészen felszabadító ezt megérteni! Minket papokat bármikor áthelyezhetnek. Ez érzelmileg, azt hiszem, semelyikünknek sem könnyű. A bennünk lakó gyermek ezt szomorúsággal, vagy konkrétan gyászként élheti meg. Olyan igazságként, amit nem tud elfogadni. Az érett személy, viszont tiszteli és elfogadja az élet nehéz valóságát is. A minap láttam egy filmet, amiben egy Győr közeli plébánia változásai kapcsán a püspököt egészen a sárba tapossák, éppen csak azért, mert sokan nem képesek az elmúlás valóságát kezelni. Érdekes volt, hogy az atya, aki leginkább lehetne felháborodva, mint kiderül, el is tudja fogadni alázattal ezt a változást. Talán ő áll a legérettebben a kialakult helyzethez! Milyen nagy ajándék, hogy azon a szakaszon egymás támaszai lehetünk! Bár a gyermek vágyná ezt az élményt végtelenbe nyújtani, de a valóság az, hogy mindennek egyszer vége szakad. És ez nem is olyan nagy baj!

Amikor bevonultam a szemináriumba, az otthoni plébánián vitt dolgaim, bár rábíztam őket emberekre, szépen, egymás után dőltek be. Később, már papként a helyezéseknél is átéltem ilyeneket az általam épített dolgokkal kapcsolatban. Eleinte nehéz volt átélni, hogy véget érnek ezek a számomra kedves dolgok. Később megértettem, hogy ezek csak ideig-óráig adnak számunkra valamit, de aztán el kell múlniuk. Miért jó ez? Mert rámutat arra a legfontosabb valóságra, hogy igazában egy valami és egy Valaki múlhatatlan: a szeretet, Aki végsősoron maga az Isten.

Ha a keresztény ember, érett személyként, el tudja fogadni a világ ilyetén valóságát, végülis magáról Istenről tesz tanúságot. Tulajdonképpen arra mutat rá, hogy nekünk ebben a világban nem a mulandó dolgokért kell vég nélkül hadakozni, hanem mindenben Őt kell keresnünk, Aki múlhatatlan!

„Ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök.” (2Kor 4,18)

Hálás vagyok mindenért, amikor egymásra figyelve, tudtunk növekedni a közös utunkon, életünk közös szakaszán! Hogy vannak, akik olvasták az írásaimat! Örülök, ha valakinek adott valamit, hozzátett az életéhez, amit megosztottam a tapasztalataimból! Remélem, mind Célba érünk egykor! Isten elkísér minket minden örömben és minden bánatban! Ne felejtsük el, hogy a nyáron kötelességünk pihenni, feltöltődni is! Élvezzük az életet, keresztény tisztaságban, az emberi méltóságunk mentén! Növekedjünk Krisztusban és így a szeretetben!

Ezekkel a kívánságokkal köszönök el!

„Törekedjetek békességben élni mindenkivel, törekedjetek az igaz életre!” (Zsid 12,14)

Molnár Miklós atya

Címlapkép forrása: Freepik

Iratkozzon fel hírlevelünkre