A minap az insta feldobta egy celeb fotóját, ahogy Budapest felett áll a párjával. A kép szerint minden csodálatos és szép. Valóban a férfi tekintetében a magabiztosság, az öröm és a tudat tükröződik, hogy ő már mindent elért. Egyetlen dolog zavarta meg ezt a harmóniát; a tekintetében mintha némi félelem bújt volna meg.
Nem tudom, miről szólt ez: a „vajon megfelelek-e majd?” vagy a „csak ne veszítsem el!” is ott lehetett. Vagy csak én képzeltem bele… Ugyanis mielőtt ezt a képet láttam volna, egy homoszexuális kliensem volt nálam. Az ő tekintetükben nem látszik ez a magabiztosság. Sokkal gyakrabban találkozom azzal, ami ennek a férfinak a háttérben meghúzódó érzelme volt: a félelemmel és kétellyel, hogy „vajon én élhetek-e? Van-e jogom élni?” Sokat tanulhatunk azoktól, akik nem egészségesek, vagy akik a homoszexualitással küzdenek! Vannak olyan dolgok, amikre én nem is gondolnék, de ők meglátják egy adott szituációban. Mi ritkán kételkedünk abban, hogy van jogunk azokhoz, amiket elértünk, vagy élvezni az életet. Ők ezt nem tartják evidenciának. És nem, nem a társadalom nyomása miatt, hanem a fejlődéslélektani elakadás miatt, amitől szenvednek.
Miért hozom ide ezt az esetet? Nem szeretnék most a férfi identitás, vagy a homoszexuális elakadás témájáról beszélni. Igazában, ami miatt szeretném ezt felidézni az az, hogy simán jót tehet nekünk, ha néha kételkedünk az evidenciáinkban. Most, hogy a háború veszélye itt lebeg a fejünk felett, néha napján eszembe jut egy-egy rosszabb pillanatban, hogy lehet, hogy így is örülhetek ennek az adott nehézségnek, hiszen lehet, hogy csak hónapok választanak el egy sokkal rosszabb realitástól.
Ki tudja, mit hoz a holnap!? A magabiztosságunk, öntudatunk bármikor elveszhet. Lehet, hogy holnap már szégyellem, hogy ma így éltem meg a pillanatot. A keresztény erények közül az alázat az, amire szeretnék most kitérni.
Alázattal közelíteni a realitáshoz legtöbb esetben jó. Hála születhet a szívünkben a pillanat öröméért, a mulandó sikerekért, vagy az örök értékekért, amelyeket kaptunk. Ha a magam sikerének, a szorgalmam következményének élem meg, talán nem veszek tudomást arról, hogy bármikor elveszíthetem. Nincs a kezemben az irányítás. Persze, nem szeretném az egészséges öntudatot ostorozni, amely rámutat, hogy igenis megérdemlek/megérdemelnék bizonyos javakat, hiszen tettem értük! (Választások közeledtével nem is árt egy kis öntudat, hogy ne valami értéktelen dolognak tekintsem a szavazatomat, amit könnyen odaáldozhatok minden jöttmentnek!) Csupán szeretném arra felé fordítani a tekintetünket, hogy mennyi minden nem magától értetődő, amit annak tartok. Ez a realitás, amit elfogadni érdemes. Ez a világ nem mindig igazságos, és emiatt nem is várhatom el, hogy minden csak rajtam, az erőfeszítéseimen, a szándékomon múljon.
Messziről közelítettem, de végsősoron oda szeretnék kilyukadni, hogy a mai napon az Egyház a Szentháromság titkában élő Istent ünnepli. Ez, pedig nekünk is érthetetlen, akik keresztények vagyunk… Három személy egy lényeg, egy Isten. Ez nem a földi logika. Szoktak vádolni minket azzal, hogy ezt mi találtuk ki. De hát, ha mi sem értjük!? Ez a tanítás az Egyházban egyszerűen a realitás alázatos elfogadásából származik. Jézus mondta, az evangélisták és apostolok tanították, hogy ez így van. Választanunk kellett és kell mindig: elfogadom, vagy okoskodom. Ha hitelt adok Istennek, találkozhatom Vele a maga valóságában. Ha nem, mert zavar, hogy nem fér az eszembe, vagy nem értek vele egyet, sikamlós talajra találok: a fantáziálásom és felfogásom instabil világára. A kérdés, hogy vajon az illúzióim erősek-e annyira, hogy üdvözítsenek! A realitások nem kérnek engedélyt tőlem, hogy létezhessenek. Ha megfelelő öntudattal futok neki az Isten világának, meglehet, hogy elszalasztom az esélyt a találkozásra.
Már az sem magától értetődő, hogy Isten szóba áll velem. Hogy szeretné magát kinyilatkoztatni. Ám Ő irgalmas és szeret, ezért megteszi ezeket. Korunk embere is nagy öntudattal, szinte alanyi jognak tekinti, hogy Isten lealacsonyodik hozzánk és nem csak megszólít, meghív az örökéletre, de még türelmesen várja is a megtérésünket. Ez a vakmerőség, beképzeltség veszélyeztet mindent, aminek van értelme ebben a világban! Isten örömét leli a sikereinkben, az áldozatainkban, erőfeszítéseinkben, jószándékainkban, de ez az Ő jóságának a következménye, nem alanyi jogon jár nekünk. Nem mindegy, hogy alázattal közelítem meg ezt a kapcsolatot és aztán szabadulok fel benne, vagy öntudattal taposok rá erre az ösvényre és nem hagyom, hogy a kereteit Isten jelölje ki! Amikor a túlzott magabiztossággal szeretnék berontani Isten világába, általában csak a magam tükrével találkozom ott. Nem a felszínt tükrözi ez vissza, hanem a mélyemet. Vagy szorongásaimat, vagy az önteltségemet. Persze, hogy nem találkozom a valósággal, mert csak a magamnak faragott bálványokat keresem!
Jó nekünk, hogy Isten belső világa hittitok. Alázatra tanít. Arra, hogy nem mi jelölhetjük ki a találkozás feltételeit, hanem Isten határozta meg azokat. Így valóban átélhetjük, hogy ajándék az a szabadság, amelyet az Isten szeretetéből kapunk. Nem mi szereztük meg magunknak, de ingyen megkaptuk, hogy ne büszkélkedhessünk vele vakmerően.
Ha megfegyelmezem magamat és a gondolkodásom, világlátásom alapjául teszem azokat a realitásokat, melyeket Isten önmagáról kinyilatkoztatott, egészen átalakulhat az életem! Például, ha elfogadom, hogy Isten mindig irgalmas, nem ver engem szenvedéssel, betegséggel, ahogy ezt Ő is kinyilatkoztatta, hirtelen annak a realitásánál találom magamat, hogy ezek szerint nekem is van felelősségem abban, ahol tartok az életemben. (Mellesleg ezt általában elfogadják a pszichológiában, mint az érett személyiség egyik alapvető tulajdonságát.) Vagy, ha axiómának tekintem, hogy Isten törvényeket is adott, amelyek mentén élve eljuthatok az Ő országába, hirtelen jobban kezdem majd érteni, miért ér annyi gyötrelem, amikor önfejűen élve, felrúgom ezeket az alapszabályokat. Isten látható jeleket, élő közösséget, tanítóhivatalt, lelkivezetőket, testvéreket, kinyilatkoztatást, szentségeket adott, hogy ezek legyenek az életem építőkövei. Amikor alázattal elfogadom ezeket és alávetem magam Isten akaratának, igazán értelmes életet kezdek élni, mert már nem a realitások ellen küzdök, hanem azok mentén élem az életem.
Isten előtt állva felismerem, hogy micsoda kincs az életem. Egy ilyen hatalmas és jóságos Úr velem akar szövetségre lépni. Szeret engem, pedig én bukdácsolva gyakran bűnt követek el. Nem akarom tisztára hazudni azt, amit én rosszul tettem. Nincs rá szükség, mert tudom, hogy semmi nem szakíthat el a szeretetétől. De van okom vágyni és tenni a fejlődésért, mert van Kihez felnőnöm! Isten nem örül neki, amikor bizonytalanság van a szívünkben, hogy van-e jogunk élni, vagy boldognak lenni. Nem örül neki, hogy ítélkezésünkkel másokat ilyen sorsra kárhoztatunk, hogy ez a kétely ott legyen bennük. „Nem a paripák erejében telik kedve; és nem a harcosok izmaiban leli örömét. Az istenfélők kedvesek az Úrnak, azok, akik irgalmában bíznak.” (Zsolt 147,10k)
Molnár Miklós atya
