A házastársak holtomiglan-holtodiglan Istent dicsőítik

A házasság szentség – tanítja és éli a katolikus egyház. A szentségi jelleg miatt az emberi vonatkozások sem csorbítják azt a tényt, hogy a férfi és a nő szövetségében maga Jézus jelenik meg, éppen úgy, mint az Oltáriszentségben. Ahogyan az Eucharisztia, úgy a házasság is szüntelenül Istent dicsőíti. Legalábbis az oltárnál kimondott igenjükkel erre vállalkoztak a házastársak annak idején: Isten akaratát kívánják követni közösen, elfogadva a gyermekeket is, amellyel ő megajándékozza házasságukat.

A katolikus egyház tanítása szerint az egy férfi és egy nő között kötött életszövetség, a házasság szentség. Mielőtt tovább mennénk, értelmezzük ezt a kifejezést. Az első keresztény évszázadokban leginkább a szümbolon szót használták a szentségekre, amely azt jelentette, hogy összetett. Ezzel utaltak arra, hogy a szentségekben van egy

látható jel – és valami láthatatlan, jelzett dolog.

Az egyház szentségei esetében egy látható jel vagy gesztus közvetít isteni kegyelmet és erőt. Vagyis egy látható cselekedeten keresztül magával az élő, feltámadt Krisztussal találkozik a szentségekben a keresztény ember.

A szentségek – köztük a házasság – nem az egyház későbbi találmányai. A házasság mint Isten által egybekötött, felbonthatatlan életszövetség megjelenik Jézus tanításában (Mk 10,1-9) és Pál apostol leveleiben (Ef 5,32). Valamivel később a keresztény házasságról Tertulliánusz (Kr. u. 155-240 k.) így ír: „Ezt az egységet az Egyház rendezi, a felajánlott áldozat megerősíti, az áldás megpecsételi, az angyalok hirdetik ki, a mennyei Atya szentesíti” (Ad uxorem II, 8,6). A reformátorok ezt a kezdetektől létező krisztusi tanítást szűkítették le, amellyel a házasság szentségi vonatkozása elveszett náluk.

A házasság holtomiglan-holtodiglan szentségi szövetségének ilyen meggyengülésével a házasság Pál apostol által az egyházra vonatkoztatott összefüggése is megingott, gyökértelenné vált: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, amint Krisztus szerette az egyházat, és föláldozta magát érte […]. Így szeresse a férj is feleségét, mint saját testét (és az asszony tisztelje férjét).

Nagy ez a titok, és én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,25-33).

Az egyébként cölibátusban élő, megtért Saul számára ez a házassággal párhuzamba állított tanítás nem pusztán egy szép kép volt. Egyrészt határozott irányvonalat jelöl ki a házastársak számára, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette az egyházat. Ő pedig az életét adta érte.

Az Isten és az ő népe közötti hűséges kapcsolat jelzéseként használt házasság (menyasszony-vőlegény) szimbólum már az Ószövetségben is számos helyen előfordult. Isten úgy szereti népét, mint vőlegény a menyasszonyát (Iz 62,4-5; Ez 16). A nép válasza erre a szeretetre csak az lehet, hogy ő is viszontszereti Istent, mint menyasszony a vőlegényét.

Az Újszövetségben a Jelenések könyve egészen konkrétan a vőlegényének fölékesített menyasszonyról beszél az egyházra utalva (Jel 21,3), aki a Bárány jegyese. A Bárány pedig életét adja az ő jegyeséért, mint a vőlegény a menyasszonyáért.

Mindebből jól körvonalazható a katolikus tanítás, mely szerint a házasok arra kapnak kegyelmet a szentségben, hogy egy életen át úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szerette az egyházat.

A házastársi szeretetben ugyanaz a krisztusi szeretet jelenik meg, mint ami az Eucharisztiában

– írja Szent II. János Pál pápa (Mulieris dignitatem, 26).

A házasság mint szentség nemcsak jelzi az isteni kegyelmet, hanem meg is jeleníti azt, vagyis magát Istent teszi láthatóvá. Ezért a család és a házasság szentségi valóság. A keresztény házasság titka, hogy a házastársak között megjelenik maga Krisztus. Szép olaszországi szokás, hogy az esküvők megkötésekor a hívek letérdelnek a templomban. A szentségben megjelenő Jézus előtt hódolnak, mint a szentmise során teszik az Eucharisztia előtt.

A házasság titka analóg az Eucharisztia titkával. Az Oltáriszentség jegyesi jellegéről Szent II. János Pál is több alkalommal beszélt. Ugyanerről XVI. Benedek pápa így fogalmaz: „Az Eucharisztia különleges kapcsolatot mutat a házasságban egyesült férfi és nő szeretetével. A kölcsönös házassági odaadásnak, amelyet a férj és a feleség Krisztusban egymásnak ajándékoz, s mely az életnek és a szerelemnek a közösségébe állítja őket, eucharisztikus dimenziója van. Amint Szent Pál teológiájában

a házastársi szeretet a szentségi jele Krisztus Egyháza iránti szeretetének, melynek csúcspontja a kereszt

(vö. Ef 5,31-32); ugyanez a valósága az Eucharisztia titkának.”

Ferenc pápa Amoris Laetitia kezdetű apostoli levelében pedig így fogalmaz: „A házasság eucharisztikus útja a szentmisén való részvételben éri el a csúcspontját, főként vasárnaponként.

Jézus kopogtat a család ajtaján, hogy megossza vele az eucharisztikus vacsorát

(vö. Jel 3,20). Ekkor ugyanis a házastársak mindig megpecsételhetik a húsvéti szövetséget, amelyet Isten az emberiséggel pecsételt meg a kereszten” (AL 318).

Ez a szövetségi aspektus tehát különleges módon megjelenik a házasságban. Mivel azonban Krisztus visszavonhatatlan, egyetlen és örök áldozatáról van szó, a házassági kölcsönös ígéret a halálig érvényes marad, hiszen Isten sem gondol egyet, és nem jelenti ki egyszer csak, hogy mégsem vagyunk megváltva.

Ahogyan Isten sem vonja vissza a szövetségét, úgy a házastársak is örök hűséget fogadnak egymásnak. A gyakorlatból tudhatjuk, hogy a házastársunk hordozása nem mindig bizonyul pillekönnyű feladatnak. Sok lemondás, kis meghalások, áldozatok és önátadások kísérik az egymáshoz kötött két életet.

Az egész teremtés várja, hogy az Atyát dicsőítsük!

Ebben az önfeláldozásban a tökéletes minta – Pál apostol tanítása szerint is – Jézus Krisztus keresztáldozata, amelynek vállalásával a Fiú tökéletes igent mondott az Atya akaratára. Ezzel az engedelmes tettével dicsőítette meg őt, és ismerte el, hogy a legjobb választható út számára egyedül az, amit az Atya jelöl ki.

Vagyis

a házasság szövetségében valóságosan megjelenik Jézus Krisztus,

aki a házastársakat egy életen át tartó holtomiglan-holtodiglan tartó dicsőítésre invitálja nap mint nap. Ez a dicsőítés akár a zenei dicséret hangjai nélkül is belülről építi az egyházat. Vagyis a szentségi házasság egyáltalán nem magánügy – mert Krisztus testének épülésére szolgál.

Ahogy minden helyzetben, amikor Istent dicsérjük, a házassági dicsőítésben is belső változást tapasztalunk: egyre jobban hasonlítani kezdünk Istenre. A férj és a feleség, az apa és az anya a szentségi kapcsolatban átváltozik, ajándékká lesz a társa számára.

Az eucharisztiában létrejön a tökéletes dicsőítés – Jézus miatt

A kis ostyából a szentmisén – lényegét tekintve – Krisztus teste lesz. A házastársak ugyanilyen felfoghatatlan módon válnak egymás számára – lényegüket tekintve – „eucharisztiává”. Ahogyan a szentmise istendicsőítésünk csúcspontja, ugyanígy a házasság szentsége is erre a maximális dicsőítésre hívatott.

Minden szövetség tartogat magában valami nagyon jó következményt. Ezt látjuk a vízözön után, vagy Isten Ábrahámnak tett ígéretében, az egyiptomi kivonulás történetében és Jézus keresztjében:

mindegyikből új élet és reménység fakadt.

A házasság szövetségének gyümölcsei a gyermekekben is megmutatkozó jövő. Vannak, akik úgy akarják élni a szövetséget, hogy azt a fogamzágátlás egy mesterséges praktikájával mentesítik az életet adó vonatkozásaitól. Ilyenkor a házassági dicsőítés hamissá válik, a bizalom helyére a valamitől való félelem és az óvakodás költözik.

Ember tervez, Isten végez

A házastársak szentségi szövetségükben Jézuséhoz hasonló, teljes bizalommal mondanak igent az Atya akaratára, mert tudják, hogy az minden egyéni tervüknél csak jobb lehet. A nehézségek – akár a meddőség fájdalma – pedig közös áldozatukként jelenik meg egybekötött életükben. Hiszik, hogy Isten arra hívta meg őket, hogy akár a szenvedés elfogadásával is dicsőítsék őt.

Gável András

 

További olvasásra ajánlott írásunk:

A dicsőítés királynője ma is lenyűgöz minket

A Szentháromság vérkeringésébe kapcsolódunk Isten dicsőítésével

 

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.