Ungváry Zsolt: Új történetet rendeznek a fejünk fölött

Az igazgató megállt a porond közepén, és mosolyogva körülnézett. – A színházak bezártak, de a só folytatódik. Hozzánk jellegénél fogva közelebb áll a cirkusz, hiszen nem adhatunk mást, csak mi lényegünk. Számunkra az az idő az etalon, amikor elmondható volt: „Templom, parlament, kínpad: megannyi színpad.” Azért dolgozunk, hogy ez a világ visszajöjjön. Sosem lankadtunk, s ha szenvedtünk is kudarcokat, a zászló világszerte újra nekünk áll.

Dobpergés, a manézs szélén a bohócok, illuzionisták, idomított állatok türelmetlenül várják, hogy a nagycirkusz porondjára léphessenek.

– A járvány miatti szünetet kihasználva új előadással készültünk. – Az igazgató csettint, a kupolából kötélen egy sárga színű tehénformát engednek le, ami a magasban leng mindannyiuk felett. – Aranyborjú fennen trónol – mutat rá a direktor, s mivel a szereplők egyelőre még nem hajtanak térdet, kicsit morózusan rájuk mordul: – Minden ő előtte hódol! – Megtörténik.

– Itt sokan azt hiszik – szól a tulajdonos-direktor, hívei pedig engedelmesen figyelnek –, hogy az emberek döntenek a saját sorsukról. Kacagtató. A világ jelenlegi leggazdagabb embere a vagyonából bő tízezer évig tudná fizetni a magyar országgyűlés valamennyi képviselőjét. De még az Európai Parlamentet is megvehetné közel kétezer évre.

A zenekar tust húz. Csillogó konfetti hull. Az igazgató folytatja:

– Egy Sztálin nevű beosztottam azt mondta: „A magyar kérdés vagonkérdés.” Hát én azt mondom: „A magyar kérdés dollárkérdés.” Tessék! Színpadra!

Jön a rendező. Néhány tánclépéssel középre penderül. Az egyensúlya kissé bizonytalan, de a kedve virágos.

– Eladó az erény és a bűn – köszönti a társulat egyre idegesebben, egymás lábán toporgó tagjait, akik a kaotikus alapzajban szüntelenül csacsognak, vitatkoznak, civódnak. A rendező kettőt tapsol. – Ne essünk szét! Kezemben a soros epizód forgatókönyve – kezdi, de csak a telefonját nézi. – Most érkezett, a tengerentúlon már leforgatták, de megkaptuk a szerzői jogokat és a remake lehetőségét.

Itt vannak a kötelező figurák: kell egy LMBTQ-karakter. – Nagy a tülekedés. – Aztán szükségünk van egy üldözött négerre. – Most tanácstalanul néznek körbe, ilyet sehol sem találnak. – Aztán kell egy trágár, ellenszenves fickó. – Ismét bőségesen akad jelentkező. – Végül egy nyelvész.

Ebből támad némi vetélkedés, számukra ugyanis a helyesírás és a magyar szavak jelentésének pontos értelmezése komoly problémát okoz. A legagilisabbnak aztán sikerül újradefiniálni avítt fogalmakat:

– Ezentúl ne csak kifli legyen, hanem befli is! – kiáltja dühös, eltorzult arccal, és mivel úgy véli, a többieknek tetszik, hát rátesz még egy lapáttal: – És ne érjük be azzal, hogy zsömle, legyen erre a mi válaszunk az, hogy zsömfel.

– „Zsömfel, ti rabjai a földnek!” – dúdolja valaki a háttérben.

– Áférfi! – bólint rá a rendező a sokszor bérmálkozottak rutinjával. És nehogy kirekesztő legyen, gyorsan hozzáteszi: – Béférfi és céférfi.

Ekkor érkezne a műsor a csúcsponthoz, a főszereplői castinghoz, de az végképp botrányba fullad. Az egyik jelölt ugyanis a rendező felesége; mit szól ehhez a Me too mozgalom? Hazavitték a szereposztó díványt? A másik igazi jakobinus, róla nevezték el. A harmadiknak a neve meg éppenséggel nem teljesen korrekt politikailag, inkább „Szezonális ünnep”-nek kéne hívni, ha eséllyel akar pályázni. A negyedik viszont félreértette azt a megjegyzést, hogy „Mi ez a borzalmas hangzavar, nem bírom már ki a zayt”, és sértetten kivonult.

Az igazgató ekkor, látva a stáb teljes alkalmatlanságát, szinkronrendezőként elveszi mindenkitől a saját hangját, és az egyszerűség kedvéért ezentúl minden szöveget ő mond alá.

Finálé, ária. „A sátán örül.”

 

Ungváry Zsolt

A szerző korábbi írásait itt olvashatja.

 

Ungváry Zsolt: Az asszony ingatag

A mesterséges ideológiák mindig elpusztulnak (bár mindig jönnek helyettük újak)

Kiemelt képünk illusztráció, forrás: Pixabay.com