Dobszay László követői ma is száműznék a könnyűzenét a liturgiából
1967-68-ban nem indult teljesen reménytelenül a világegyház más pontjain egyébként már megtapasztalható közeledés a különféle egyházzenei stílusok között. A Szilas Imre által megalkotott beatmise például a kiváló, mindmáig a Mátyás-templom karnagyaként tevékenykedő egyházzenész, Tardy László szakmai felügyelete és védőszárnyai alatt jelenhetett meg. Vele párhuzamosan más neves egyházzenészek is véleményt formáltak a miseciklussal kapcsolatban. A hivatalos egyházzenei engedély biztosította az akkor még újszerű – az egész világon feltehetőleg első alkalommal bemutatott – beatzenei liturgikus megszólalást.
A Mátyás-templom karnagya a darab egyházzenei és szakmai felügyeletét kezdetben nem szívesen látta volna el, de a kórusba – főként a Regnum Marianum közösségéből – érkezett fiatalok lelkesedése meggyőzte őt, annak ellenére, hogy saját bevallása szerint nem ismerte behatóan a könnyűzenei stílust.
Aki egy ilyen produkcióban a kommunizmus idején bátorkodott részt venni, számíthatott a rendszer nyomására, vagyis bizonyosan vásárra vitte a bőrét. A hatóságok féltékenyen figyelték, hogy mi alakul ki a jelenség hatására: vajon a fiatalok ezek után vonzódni fognak az egyházhoz? Kezdeményezték, hogy
a KISZ berkein belül is születhessenek a fiatalság számára vonzó zenei számok, ezáltal is konkurálva a beat stílusú liturgikus egyházzenével.
A kezdeti lendület azonban alábbhagyott, amikor Szilas Imre a hatóságok fenyegetése elől külföldre menekült. Az egyházzenei felügyelet alatt születő darabok és a körülöttük tapasztalható összefogás a hagyományos és a kortárs zenészek között ezáltal hamvába holt.
Sillye Jenő éppen ezért nagyjából nulláról indult el az egyházzenei párbeszéd vonatkozásában. A keresztény könnyűzene legnagyobb katolikus veteránjának tekinthető gitárművész áldozatos, ötven éves hűségét a katolikus egyház és a keresztény könnyűzenei szakma is kitüntetésekkel és díjakkal ismerte el. Azonban korábban a dalszerző, zenészi diploma híján,
az államilag felügyelt egyházzenei intézmények könnyű célpontjává vált.
A kritikák már-már Sillye személyi méltóságát is sértő módon, valósággal ömlöttek a katolikus egyház akkortájt egyetlen hivatalos újságjának – minden bizonnyal fentről ellenőrzött – hasábjain. A neves egyházzenészek „ex catedra” egyházzenei kijelentéseikkel a keresztény könnyűzene egyre terebélyesedő lombkoronával rendelkező fájának egyenesen a törzsére mérték tudományosságukkal kiélesített fejszecsapásaikat.
„Szívesen venném először is, ha tizenöt év alatt rájött volna saját felelősségére és elkezdett volna tanulni. Nemcsak zeneszerzést, hanem liturgiát, zenetörténetet, és nem utolsósorban, az összefüggések áttekintéséhez szükséges logikát” – fogalmazta meg igencsak sértő véleményét az Új Emberben a köztiszteletben álló, a fiatalok neveléséért oly’ sokat elkövető ciszterci szerzetes és hírneves zenetudós, Rajeczky Benjámin – gyakorlatilag dilettánsnak nevezve a dalaival fiatalok ezreit Istenhez vonzó gitáros evangelizátort.
„Időnként kampányt indítanak Jenő ellen. Dobszay László például az egyik legnagyobb ellenzője ennek a zenének. A saját nézőpontjából érthető az ellenszenve, hiszen világhírű zenetudós, a gregorián szerelmese. Ő csak azt tartja elfogadhatónak, ami az egyház kétezer éves szakaszában kialakult. […] Aztán megnyílt a tér az autodidakta kezdeményezések előtt. Jenőék megpróbálták betölteni ezt az űrt, és nagyon méltánytalan támadni őket, főleg olyan embernek, aki
az akadémiai bástyák mögül békésen kutatgatta a gregoriánt, miközben Jenőt és támogatóit csesztette az ÁEH, meg a rendőrség.
Jenőék a maguk szerény módján, a papok hathatós támogatásával, lelkeket mentettek meg, nem éppen veszélytelen körülmények között” – fogalmazott Krómer István a Sillye Jenő dalszerzőről írt, Bodnár Dániel által szerkesztett, Lélektől lélekig című könyvben.
Dobszay László zenekutatói tevékenységét, a régi zene oktatásában és előadásában végzett munkáját egyébként külföldön és idehaza egyaránt elismerték. Hatvanadik születésnapján David Hiley, a neves brit zenetudós így méltatta magyar kollégáját: „Dobszay László nemcsak a gregorián zene kutatásában és muzikológiában, hanem a zenepedagógia, a jelenkori liturgikus zene és az előadóművészet terén is kiemelkedőt alkotott. […] a Schola Hungaricával új mintát teremtett a gregorián ének értő válogatásában és előadásában. […] Zenetudományi munkái ugyanakkor a 16–18. századot is átfogják, Bartók zenéjének is tekintélyes ismerője, s a monumentális Musicalia Danubiana sorozat irányítói közé tartozott”.
A elvitathatatlan érdemek elismerése mellett azonban talán elérkezett annak az ideje, hogy a teljesség igényével emlékezzünk az egyházzene nagyjaira – nem eltussolva esetlegesen rosszul meghozott korábbi döntéseiket.
Sajnos be kell látnunk, hogy Dobszay László rendszeresen, sokszor sajnos gyűlöletkeltő, nem éppen keresztényi stílusban esett neki a liturgiában szolgáló gitáros szerzőknek, érveit természetesen szakmai módon és kifogástalanul alátámasztva. A „dobszaysták” kifogásolható hangvételű hadjáratot folytattak a könnyűzene nem kis személyes rizikót vállaló képviselőivel szemben. Ezt a támadássorozatot teljes mértékben kiszolgálta az akkor még pártállami egyházi sajtó.
Adódik a kérdés: vajon kinek állt érdekében ezeket a támadásokat ébren tartani és éltetni?
A kommunisták legalább akkora veszélyt láttak a hitet és evangéliumi üzenetet sugárzó, közérthető könnyűzenei darabokban, mint a hivatalos egyházzenészek.
Egyikük a rendszerre, másikuk – jó esetben csak – az egyház szentségére nézve tartotta kártékonynak a kor nyelvét használó zenei megszólalást.
Míg a szabadon működő nyugati egyházban a modernizálók – papok vagy laikusok – jelentették az igazi veszélyt az egyházra nézve, túlpörgetve és kisavazva a II. Vatikáni Zsinat értékeit az egyházi életből, addig a vasfüggöny innenső oldalán mintha ez a jelenség éppen fordítva mutatkozott volna meg. Magyarországon az „egyházi modernizálás” sokkal inkább jelentett evangelizálást: meghívót a hit mélyebb megélésére.
A Sillye Jenőhöz hasonlóan személyes kockázatot és áldozatot vállaló „modernkedők” sokkal jobban őrizték az evangéliumi értékeket, nem korrumpálódva, illetve azonos hatást elérve a rendszer istentelen nézeteinek képviselőivel. Vagyis
Magyarországon a keresztény könnyűzene képviselői jobbról is, balról is pofonokat kaptak: kívülről az ateista Krisztus-ellenesektől, belülről az egyház élő közösségét végeredményben romboló, jóllehet azt teljes elhivatottságukkal építeni szándékozó, Krisztus-barát „Júdásoktól” (még ha utóbbiak nem is voltak tisztában tetteik valódi súlyával).
„Akkortájt már a Vatikán is hirdette a közösségek fontosságát, idehaza viszont az ilyen próbálkozások kockázatosnak számítottak. Az ávósok irataiban olvastam, hogy lázadó és veszélyes papoknak tartottak bennünket” – fogalmazott lapunknak adott interjújában Tomka Ferenc atya, aki hathatósan segítette a keresztény könnyűzenei megszólalások születését.
„Jenőéknek elég gyorsan elterjedt a híre, bizonyára nem véletlenül. Mi is meghívtuk őket az ifjúságunkkal Felsőgödre. Korábban, még kispap koromban magam is sok dalt hoztam haza Olaszországból, ahol tanulhattam. Németországban pedig találkoztam a francia jezsuita, Lucien Aimé Duval dalaival, amelyeket lefordítottunk, majd elkezdtünk énekelni. Ez a tevékenységünk néhányak számára gyanús volt. Egyesek az egyházon belül is támadták ezt a stílust – Dobszay Lászlóval az élen. Jenőék egy ilyen környezetben indultak el, nagy hittel és az egyház iránti szeretettel” – mutatott rá az akkori szakmai és pártállami fogadtatásra Tomka Ferenc.
Méltatlan lenne azonban elvitatni a nagy egyházzenész Isten iránti buzgóságát és hitét, amelyet kisgyerekként nekem is módomban állt megtapasztalni, olykor a szkóla tagjaként. Ezzel együtt bármelyikünknek lehetnek rosszul meghozott emberi döntései, amelyek a legjobb szándékot feltételezve, a szent iránti tiszteletből és annak elvesztésének félelméből fakadnak.
Arra viszont már kevés mentséget találhatunk, hogy a mintegy kilenc éve elhunyt nagy egyházzenész mai követői mesterüket leköröző vehemenciával támadnak a műfaj azóta szakmailag is felvértezett művészeire. Párbeszédre esély sem látszik. Elefántcsonttornyaikból egyházzenei bűzbombáikkal néha megrontják az egyház egyébként egyre egészségesebb levegőjét. A katolikus főpásztorok java kiáll a könnyűzenei stílus mellett.
Miért is ne tennék, hiszen semmilyen egyházi tiltás nem létezik ezen a téren. Azonban, bölcs módon, az egyházi közösség egységének megóvása érdekében, nem emelik fel egységesen a szavukat a „dobszaysták” és a hozzájuk hasonló „kizárólagosok” véleményeivel szemben. Inkább kivárnak, hogy a zenei stílus elfogadása idővel letisztuljon.
E folyamat egyik lépcsőfokának tekinthető az új egyházi énekeskönyv szerkesztésének mikéntje. Az egyházzenei szerkesztők csoportjának élére kinevezett ifj. Sapszon Ferenc Liszt- és Kossuth-díjas karnagy, Erdő Péter bíboros kifejezett kérésére könnyűzeneinek számító dalokat is belecsempész a gyűjteménybe. Ezzel az egyházzene szakmai platformján bizony ütéseknek teszi ki magát. Hiszen már azért is kapott bőven hideget-meleget, hogy részt vett a „Mise Gitáron” keresztény könnyűzenei miseciklus komponálásában, amelyet utólag, óvatosságból, csak hangszerelési feladatnak tekint – elcsitítva a személye ellen érkezett, feldühödött egyházzenei támadásokat.
Az általam igen nagyra becsült, tisztelt és szeretett Barsi Balázs ferences is teljes mellszélességgel a Dobszay-örökség védelmezőjévé vált. Bár én jobban szeretem az ő megnyilvánulását az Isten szentsége melletti kiállásnak értelmezni, ezért egy pillanatig sem kelt bennem ellenérzést.
„A nagy latin hagyomány egyszerűen kizárja a zajjal teli naturalista muzsikát, mely a test zenéje.
Micsoda felelőtlenség a diszkók világát felidéző parázna hangzatokat és ösztönösen rángó ritmusokat bevinni Isten templomába!
Árulás, még akkor is, ha kegyes szöveggel történik […]. A gregorián örök eszmény marad. Mindennapi kenyér, soha meg nem unható táplálék. Szentírási szövegeivel, az idegeket soha fel nem korbácsoló hangeszközeivel és végtelenül szabad és tiszta dallamaival” – szögezte le a ferences szerzetes.
Mindaz, amit e sorokban mindannyiunkat felrázni igyekvő módon Barsi atya kijelent, a liturgikus könnyűzene képviselői által akceptálható. És amint – megfelelő szakmai képzések útján – a könnyűzenével a liturgiát szolgálók számára a gregorián szellemisége és istendicsérete etalonná válik, úgy gondolom, nem zenei stílusokon fogunk vitázni, hanem egy szívvel, egy lélekkel, minden szakmai tudásunkat beleadva, az egyház liturgikus és krisztusi vérvonalába betagozódva dicsérjük majd Istent, aki minden dicséretre méltó.
Veszekedéseinkkel, belátásaink hiányával, pozíció- és identitásféltéseinkkel nem szaggatjuk tovább Jézus vérző testén az ő egy darabból szőtt, mások által egyébként már foszlányossá tépett ruháját. És – nem utolsó sorban – nem hajtjuk az egyházellenes erők malmára a vizet, mint nem is olyan régen, feltehetőleg nem tudatosan, a kommunizmus idején. Adja az Úr, hogy képesek legyünk meghallani a Szentlélek vezetését megkeményedett elveink harsogása mellett. Ha Krisztusra tekintünk, minden bizonnyal menni fog. Ez mindannyiunk közös feladata.
Gável András
További olvasásra ajánlott írásaink:
A kiemelt kép montázs, elemeinek forrása a Pixabay.
