A lelki köteléket segítek fenntartani az anyaországgal – vallja példaképünk, Mezei András atya

Székely pap az amerikai magyarok szolgálatában

A gyergyóditrói származású Mezei András atyát kérdeztük hivatásának megtalálásáról, Székelyföldről való elszármazásáról, mely Budapesten és Veszprémen keresztül végül az Ohio állambeli Clevelandbe szólította. A nem csak plébánosként tevékenykedő atya vall a közösségépítés fontosságáról és megtartó erejéről a magyar közösségben, mely több ezer kilométerre található az anyaországtól.

– Miként érintette meg a papi hivatás? Állt ön előtt példakép? 

– Azt gondolom, minden vallását gyakorló gyermeknek megfordul a fejében, hogy a papi vagy szerzetesi életformát válassza. Gyermekkoromban számos egyházmegyés pappal találkoztam, talán ezért fordult az életem a papság irányába. Példaképeim mindig voltak, szinte az összes Gyergyóditróban szolgáló káplán hatással volt rám, illetve a plébánosok is – habár többnyire a káplánok foglalkoztak velünk. Ebből is látszik, micsoda

óriási felelősség, hogy milyen példát mutatunk az új generációnak!

– Miként származott el a gyergyóditrói székely legény a Veszprémi Egyházmegyén át Clevelandbe?  

Tamási Áron Ábel-trilógiája jut eszembe: Ábel a rengetegben, Ábel az országban és Ábel Amerikában.
Erdélyben születtem, Gyergyóditróban, ahol a havasok körülölelnek. Gyermekkoromban báránypásztornak is elszegődtem, ami, bevallom, siralmas volt. Rengeteget bosszantottak a bárányok, gyakran sírásra fakadtam, amint szaladtam utánuk. Gyermekkorom után városba kerültem, nevezetesen Budapestre, ahol öt évet töltöttem. Ott egy teljesen más életforma rajzolódott ki bennem; a havasi pásztorság után egyre jobban kezdett foglalkoztatni a papság, ennek hatására aztán 2002-ben a veszprémi Boldog Gizella Szemináriumban találtam magam.

2008-ban szenteltek pappá Veszprémben. Első állomáshelyem Keszthelyen, a Magyarok Nagyasszonya Plébánián volt, ahol öt évet töltöttem mint káplán. Azt követően Csabrendekre lettem kinevezve plébánosnak. Időközben megismertem a clevelandi Szent Imre templom kálváriáját, vagyis a 2010-es jogtalan templombezárást, majd a hívek kitartó munkája révén a Vatikánhoz juttatott kérés alapján a 2014-es újranyitást. Illetve közben elért hozzám az akkori plébános, Ft. Siklódi Sándor atya hirtelen halálhíre – a sokat szenvedett magyar közösség magyar pap nélkül maradt. Ezért a magyarországi püspököknél zörgettek magyar pap reményében, aminek hatására dr. Márfi Gyula veszprémi érsek elengedett egy időre a clevelandi magyarok szolgálatára. Ekként kerültem Csabrendekről Amerikába, a clevelandi Szent Imre Plébánia élére 2015 nyarán.

Időközben a Szent Erzsébet templom plébánosa, Ft. Antal András nyugállományba vonult, ezért a clevelandi püspök 2018 nyarán engem bízott meg a kelet oldali magyarok lelki gondozásával.

Ezért jut eszembe Tamási Áron, mert mindhárom életformát megtapasztaltam!

Mezei András atya előadást tart a clevelandi 61. Magyar Kongresszuson Fotó: Bocskai Rádió

– Ismerjük a kultúrsokk jelenségét. Milyen kihívásokkal találkozott Veszprémben és milyenekkel Clevelandben? Hiszen ez két teljesen más világ – főleg Székelyföldhöz képest.

– Igen, minden régiónak megvan a saját szépsége és egyedisége, ugyanakkor nekem eddig soha nem jelentett semmilyen problémát a kulturális különbség vagy sokszínűség.

Sosem próbáltam a saját kultúrámat ráerőltetni másokra, de büszkén mutattam be a székely kultúrát, ami mindenkiben felejthetetlen lelki gazdagságot hagyott.

Igyekeztem minden állomáshelyemről zarándokcsoportokat vinni Erdélybe, ezen belül Csíksomlyóra, a pünkösdi búcsúra. Még innen Amerikából is, hiszen két alkalommal szerveztem zarándoklatot nemcsak a clevelandi magyar hívek részvételével, hanem más, főként keleti oldali városok magyarjaival.

– Clevelandben két, több mint száz éves múltra visszatekintő magyar katolikus közösség is van, egy ideje mindkettőnek ön a plébánosa. Hogyan jellemezné a magyar katolikus diaszpóraközösségeket? 

– Lényegében az első magyar csoportok már az 1848/49-es forradalom után ideérkeztek. Amikor tömegesen kezdtek bevándorolni az „ígéret földjére”, az a századforduló végére tehető, azaz 1870- től kezdve. Mivel egyre többen lettek a magyarok, ezért úgy döntöttek, hogy magyar papot hozatnak ki Magyarországról, ami 1892 decemberében meg is valósult. . Amint megérkezett a magyar pap, Ft. Böhm Károly személyében, már másnap, azaz 1892. adventje első vasárnapján megalapították a Szent Erzsébet Plébániát – majd sorra a többit, köztük a Szent Imre Plébániát a nyugati oldalon 1904-ben. Napjainkban csak ez a két katolikus templom működik magyar nemzetiségű katolikus templomként.

Jellemző vonásai az itteni magyar közösség tagjainak a magyar haza iránti szeretet, a honvágy enyhítése, illetve a magyar kultúra életben tartása. Arra nincs elég hely és idő, hogy részletesen elmondjam, vagy leírjam a vonásokat, hiszen nagyon sokat lehetne mesélni.

Összességében Magyarországot költöztették át kicsiben Amerikába, beleértve ebbe a keresztény hitet és tradíciót, a gasztronómiát és a művészetet. 

A clevelandi magyar közösség fát ültetett a Szent Imre templom kertjében Trianon 100. évfordulóján Fotó: Mezei András

– Mire kell odafigyelnie a diaszpórában szolgálatot teljesítő atyának? Hiszen nemcsak papnak, hanem sok esetben közösségszervezőnek is kell lennie. 

– Meg kellett tanulnom tojásokon lépkedni!

Bárki, aki itt van, és a közösséget életben akarja tartani, annak nem elég papként funkcionálnia, hanem egyfajta kultúrafelelősnek is kell lennie.

Talán szerencsés helyzetben vagyok, mivel van némi vendéglátói múltam – persze sosem gondoltam, hogy papként is tudom majd ezt kamatoztatni a rendezvények, ünnepségek során.

Nagyon erős az itteni közösségekben a kialakult szokás, ami „szentírás”, tehát amin lehetetlen változtatni.
Ugyanakkor elmondhatom, hogy a meglévő hagyományok mellé új szokásokat is sikerült bevezetni, gondolok itt az évtizedekig feledésbe merült, de immáron újra felelevenített Szent István király tiszteletére, a zarándoklatokra, a sok vendég atyára illetve vendégelőadókra, akik megfordultak plébániánkon.

Clevelandben van egy erős mag, amely mindent megtesz azért, hogy a nemzeti örökséget továbbadhassa az új generációnak. Például a cserkészeknél mindmáig elvárás, hogy beszéljenek magyarul, különféle egyletek pedig azon fáradoznak, hogy Magyarország egy kis részét megéljük az emigrációban. A rendezvények általában nagyon jól szervezettek, mondhatni előkelőek is, mint például a magyar bál.

Az önkéntes mozgalom nagyon dicséretes, templomunknál, a Szent István fesztiválon majd’ 150 önkéntes dolgozott keményen, hogy a kétezer jelenlévő jól érezhesse magát. Az ünnepeink mindig szívhez szólóak voltak, legye szó akár nemzeti, akár keresztény ünnepekről.

Mit tanul, illetve tanult az amerikai magyaroktól és hazatérve mit hoz majd magával? 

– Amit gyakran szoktam mondani:

azért vagyok itt, hogy a lelki köteléket segítsem fenntartani az anyaországgal.

Ameddig erre van igény, szerintem érdemes fáradozni. Ugyanakkor napi szinten megtapasztalom a beolvadást az amerikai társadalomba, ami megállíthatatlan. Hiszen az itteni magyaroknak csupán 6 százaléka beszéli a magyar nyelvet.  Mindig hozzáteszem, hogy tisztelet a kivételnek, hiszen vannak itt olyan harmadik-negyedik generációs magyarok is, akik jobban ismerik hazánk történelmét és irodalmát, mint az átlag magyarországi magyarok.

Az itteniektől kitartást tanultam és hűséget keresztény és magyar gyökereinkhez. Mindig megcsodáltam azon testvéreim magyar beszédét, akik itt születtek Clevelandben, kilencven-száz évvel ezelőtt. Mintha Karády Katalin-korabeli magyar filmeket néznék, hallanék…

Nagyon sokan nem jókedvükből vagy kalandvágyból, vagy gazdasági jólét reményében hagyták el Magyarországot, hanem menekülniük kellett. Rengeteg család 5-6 évet is eltöltött lágerekben, később az ’56-osok és a kommunizmus elől menekülő generáció talált új otthonra itt Amerikában. Ők igényelték és igénylik a magyar lelki gondozást.

Az ő kitartásukat, áldozatos munkájuk példáját viszem magammal haza Magyarországra!

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünkön Mezei András atya megáldja a Szent István napi kenyeret. Képünk forrása: Bocskai Rádió