A beszélgetésünk helyszíne egy kelenföldi kiskocsma volt, amelyről több emlék is eszébe jutott Valaczka Jánosnak, a hajdani apostagi Ladik Zenei Fesztivál főszervezőjének. A ’90-es évek második felében Apostag a keresztény könnyűzene nyári találkozóhelyévé vált. Igazi hídépítő feladatot látott el: összekötötte a nem hívő, de jó szándékú embereket és a keresztényeket egy kellemes hangulatú hétvége keretében, amelynek során volt strandfoci, ökörsütés és bográcsozás, de a sörsátorban is üldögéltek mindig páran, egymással kötetlenül beszélgetve. A mély lelki hitbeli tartalom párosult a legnagyobb természetességgel. Aki ezeken a napokon részt vett, megtapasztalhatta, hogy jó együtt lenni normális keresztényekként. Az Istenre irányuló zene pedig egységet teremtett – a faluban, országos szinten és a keresztény könnyűzenét művelők között. A Ladik Fesztivál megszűnésével a hazai keresztény könnyűzene egy azóta is pótolhatatlan jelensége veszett el. Pedig igény az volna rá…

– Az apostagi fesztivál ma már csak emlék?

– Az utolsó egy-két évben már nagyon sokat beszélgettünk, azt kerestük, hogy mit tudnánk hozzátenni az alkalmainkhoz, hogy nagyobb legyen a vonzereje. Azt tapasztaltuk, hogy csökkent a résztvevők száma. Amikor 1996-ban elkezdtük, a nagymarosi és az egerszalóki találkozókon kívül másról nem nagyon lehetett tudni országos szinten. Aztán valamivel később elindult a Solymári Gospel Fesztivál, a Csillagpont, a Szélrózsa, illetve az Ez az a nap. Apostag már nem jelentett akkor kuriózumot, mint kezdetben. 

hirdetés

Fotó: Ladik.hu

– Az nem jelentett elegendő kuriózumot, hogy aki eljött, azt érezhette: lehet egyszerre keresztény, de két lábbal a földön álló ember, aki tud az életnek örülni?

– 1991-ben alakult a közösségünk Tóth Bencéékkel. Először csak hárman voltunk. Ezt megelőzően már létezett egy kezdeményezésünk helyi szinten: 1988-ban nyári hittanos tábort szerveztünk a Kállay Emil bácsitól és a budapesti Szent Imre templomból szerzett tapasztalataink alapján. Úgy gondoltuk a feleségemmel, hogy hazavisszük Apostagra a fővárosi közösségi élet tapasztalatait. Elkezdtünk kirándulásokat szervezni, foglalkoztunk a fiatalokkal. Gitáros zenészeket hívtunk, hogy szentmiséken énekeljenek.

– Ez bejött?

– Nagyon.

Még az idősek is teljesen belelkesedtek.

A szomszéd faluban tartott másik vasárnapi misén még egyszer részt vettek, csak azért, mert ott is énekeltünk. 1988-ban elkezdődtek a táborok. A plébánosunktól könyveket kaptam a cserkészetről, amelyet jó formának találtam ugyanennek a célnak a megvalósításához. Decemberben be is jegyezték a Cserkészszövetséget, és a következő évben már meg is alakult a cserkészcsapatunk. Ötven fős táboraink voltak az erdélyi testvér cserkészcsapat tagjaival kiegészülve. 

– A cserkészet nem feltétlenül egyezik meg a keresztény könnyűzenével. 

– Volt egy másik vonal is, amin közösségileg építkeztünk. A már említett Tóth Bencéék a karizmatikus lelkiséget hozták el hozzánk. Egyik szentmise után ő szólított meg engem, hogy nem akarunk-e rendszeres alkalmakat csinálni. Én akkor a helyi kultúrházat vezettem. Végül ez erősödött meg jobban. Mindenen részt vettünk az országos karizmatikus találkozókon keresztül a pápalátogatásig. Ahol valami történt, mi ott voltunk.

Annyi élményünk összegyűlt, hogy ez túlfeszített bennünket.

Eljutottunk oda, hogy valamit mi is át akartunk adni ezekből másoknak. Ebből született a Ladik Fesztivál.

A Gável Testvérek a Ladik Fesztiválon. Fotó: Ladik.hu

– Tóth Bencén kívül mások is segítettek az elindulásnál?

– Persze! Hollóssy Péter, László Viktor, Kunszabó Zoliék, akikkel együtt imádkoztunk az első időkben. Ők Bence barátai voltak a Ferenciek teréről, Katona István atya az Emmausz nevű közösségéből. Eljöttek hozzánk, én pedig mindent megszerveztem helyi szinten. Dr. Ferenc István, becenevén Tiszi bácsi volt a plébánosunk 37 éven keresztül, aki szintén támogatott bennünket. Az első alkalmon eléggé felsültünk. Tiszi bácsival vártuk az érdeklődőket a kultúrházban, de nem jött egy lélek sem. Körbeszaladtam a faluban, hogy személyesen noszogassam az embereket. Mindenki kimentette magát. Kunszabó Zoli erre azt kérdezte tőlünk, hogy hol vannak a fiatalok. Távol a falutól volt egy tanya, ami diszkóként üzemelt.

A Tanya Disco a fiatalok kedvelt szórakozóhelye volt,

mindenhonnan özönlöttek oda. Még busszal is kivitték oda szombatonként a srácokat. Zoli javasolta, hogy a következő héten  menjünk ki a buszmegállóba és kezdjünk el velük gitárral énekelni és beszélgetni. Így is lett. Szombaton ott álltunk a megállóban, a fiatalok nagy ívben kerültek ki bennünket, hiába mondtuk nekik, hogy „Jézus szeret téged és hív”, meg hasonlókat. Aztán mégiscsak elkezdtek jönni, egyikük a másik után. Tóth Bence idővel pedig meghívta az akkor működő keresztény zenekarokat is.

A Borka Band koncertjének egy pillanata a Ladik Fesztiválon. Fotó: Ladik.hu

– Ebből alakult ki a fesztiváljelleg?

– 1997-ben jöttek el először a már működő nagyobb zenekarok: Sillye Jenő, Borka Zsolt, Varga Attila, Csiszér Laci, az Adorate, a Signum, a Pellegrini, a Só, Rőmer Karcsi, a Via Stellis, a Testvérek és még mások is. A következő években

egyre népszerűbb lett a Ladik.

Sokan várták ezt a nyári alkalmat és a koncerteket, a kötetlen találkozásokat. 2013-ra viszont kifogyott a szufla. Ekkor volt a riói Ifjúsági Világtalálkozó hazai rendezvénye, a Hungario. Beépítettek minket is a programba. Kivételesen áthelyeződött a helyszín Apostagról Pécsre. Beszédes: a Jenő-koncertet méltatlanul kevés ember hallgatta. Ez azt üzente nekünk, hogy itt a vége.

– A magyar nyelvű keresztény könnyűzenének azóta is hiányzik egy tipikusan hazai közege és fóruma. Nem gondolkodtatok az újrakezdésen?

– Mi abból építkeztünk, amink volt. A semmiből. Illetve abból, amit a helybeliek szívből adtak hozzá. Apostagnak tény, hogy volt hatása országos szinten, a keresztény zenei életben és helyi szinten is. Az apostagiak valóban gyümölcsöztek abból, hogy a közösségünk nyitni tudott a falu felé a cserkészet és a kereszténység által őrzött értékekkel. Nem véletlen, hogy a mostani polgármesterünk is ebből a közegből és ilyen szellemiséggel került ki. Emlékszem, ahogy egy-egy fesztivál után végigbicikliztem a faluban, és az egyik házból Sillye Jenő szólt CD-ről, a másikból pedig Signum Kindelmann Győzőékkel. Átitatódott az otthonunk az evangéliummal a zene révén. Lehet, hogy nem kezdett el mindenki templomba járni, de belülről változott meg pozitív irányban. Nagy lett az összetartás az emberek és a felekezetek között. Felvállalhatóvá,

emberközelivé vált a kereszténység.

Ezen kívül a zenekarok megmutathatták, hogy mit tudnak. Erre nem mindenkinek volt lehetősége. Igazi keresztény könnyűzenei fórumot teremtettünk. A hagyományos falusi katolikusság miatt hiányzott az apám és a köztem lévő generáció. A közösség létrejötte miatt mára kiegyenlítődött ez az aránytalanság. 

– Neked személyesen mit adott ez a fajta zene?

– Bár nem zenélek, de rockrajongó vagyok. 1978-ban egy alkalommal plébánosunk, Tiszi bácsi magával vitt Soltra, ahol a templomban egy keresztény könnyűzenét játszó csapat énekelt és adott elő. Az esemény után én is bemehettem a fogadásra, és a szólógitáros mellett kaptam helyet, akiről kiderült, hogy ő a V’Moto-Rockból Menyhárt János. Ez meghatározó élményemmé lett. A híres ember, aki kiáll és ismerik, de nem rejti el a hitét, és ugyanoda tartozik, ahova én is.

Mindent megtettem ezért a gitáros zene létének érdekében.

A fesztivál hozzám hasonlóan még sok embernek adhatott hasonló benyomásokat. Szándékosan hívtunk olyan világi, ismert előadókat, akik Apostagon a saját hitükről is tanúságot tettek a színpadról. Ez önmagában erősítette azt, hogy

nem szégyellni való kereszténynek lenni.

A NOS Zenekar koncert közben a Ladik Fesztiválon. Fotó: Ladik.hu

– Ma is van küldetése ennek a műfajnak?

– Apostagon nincsen orgonista. Gitáros kántor működik évek óta nagy hivatástudattal és figyelemmel. Kezd a népének kuriózummá válni, a gitáros énekek a természetesek. Abban bízom, hogy hozzám hasonlóan az unokáim is fogják szeretni ezt a zenét. Egyházilag soha nem támadták ezeket a nyári fesztiválokat. Bábel Balázs érsek mindig, Beer Miklós püspök pedig szinte minden nyári alkalmunkon személyesen vett részt. Nekem az nem volt mindegy, hogy a gyerekeim – van belőlük öt –, amikor a családunkból kilépnek, kamaszodnak, és mondjuk szórakozni akarnak valahol vagy ismerkedni, párt keresni, akkor hova mennek, milyen közegbe. Azért akartam tenni, hogy legyen nekik egy olyan közegük, amely hasonló értékrendet képvisel a családunkéhoz.

Ha ez sikerült, már megérte,

és nem volt hiábavaló mindaz, amit csináltunk a közösségünkkel, amellyel a következő évben, 2021-ben ünnepeljük, hogy harminc évvel ezelőtt belevágtunk ebbe az egészbe Kunszabó Zoliékkal és Tóth Bencéékkel. 

A kiemelt képen Valaczka János látható. Forrás: Gável András/Vasárnap.hu