A magyarság régészeti nyomai a 4. századig vezetnek vissza

Türk Attila: Az elmúlt években nagyobbat sikerült lépni a kutatásában, mint korábban ötven év alatt.

Az elmúlt öt-tíz évben nagyobbat sikerült előre lépni a korai magyar történelem-kutatásában, mint az azt megelőző ötven év alatt – nyilatkozta a Vasárnapnak Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészoktatója. Interjúnk harmadik, befejező részében a honfoglalás koráról, a különféle eredetelméletekről és a nemzetközi kutatások fontosságból beszélgettünk.

Türk Attilával készült korábbi interjúnk itt és itt olvasható.

 

– A honfoglalók milyen életet élhettek az Urál térségében?

– A honfoglalás kori hagyaték keleti gyökereit különböző régészeti módszerekkel hozzávetőlegesen a Kr.u. 4. századig tudjuk többé-kevésbé nyomon követni keleten, egészen a Dél-Urál térségéig. Ettől az időszaktól kezdve rendelkezünk olyan, az Urál keleti oldalától kezdődő területekről származó leletekkel, melyek a nomád anyagi kultúra jegyeit viselik magukon, és párhuzamot mutatnak a honfoglaló magyarokkal.

Amit a régészeti lelőhelyek alapján látunk az az, hogy az erdős és a füves sztyeppe határán sorakoznak eleink lelőhelyei az Uráltól egészen a Kárpátokig.

Alkalmazkodtak az itteni élethez, ebből következik, hogy az ehhez kapcsolódó életmód hagyatékának előkerülése várható Kelet-Európában, illetve az Uráltól keletre is.

Türk Attila és régészhallgatói az 5. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíción, 2017. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

A nomádok azonban nem „hobbiból” vándoroltak, hanem a víz szűkössége és a legelők ebből következő hiánya miatt. Minden ebből következett náluk, hiszen víz nélkül nem tudták eltartani a megélhetésüket biztosító állatállományukat.

A magyarok is nagyállattartók voltak, de a Kárpát-medencében már nem kellett klasszikus értelemben nomadizálni, mert volt legelő és víz is elég, csak oda kellett menni a folyóvölgyekbe.

Az árterületeken egy évben többször sarjadt új fű, a tavaszi és a nyári zöld ár miatt. Valószínűleg nem véletlen, hogy a Felső-Tisza vidéken és a Bodrogközben találjuk a 10. század első feléből a leggazdagabb honfoglalás kori temetőket. Erőteljes népességmozgások ugyanakkor voltak, csak nem tudjuk, hogy ennek politikai vagy életmódbeli okai lehettek.

– Az elvégzett genetikai vizsgálatok alapján mi olvasható ki, mennyire volt mozgásban a honfoglalás korabeli magyarság?

– Körülbelül kétszáz körül van azon honfoglalás kori sírok száma, amelyeket különböző archeogenetikai módszerekkel sikerült eddig megvizsgálni. De ezen kis számú minta között

már három olyan esetet is ismerünk, amikor az anyát és gyermekét nemhogy nem egymás mellé, egy temetőben, hanem egymástól 100‒150 kilométerre temették el.

Sőt, több olyan teljesen feltárt 10‒25 síros temetőnk van, ahol az eltemetettek között nincs rokoni kapcsolat. Mindez teljesen más egykori temetőlétesítési szempontokat és szokásokat valószínűsít, mint amiket eddig a hagyományos történeti, régészeti elképzeléseinkkel, pl. László Gyula nyomán a honfoglalókról gondoltunk. Logikai alapon ezeket a megfigyeléseket csak erős népességmozgásokkal tudjuk magyarázni, melyeket egyébként a 10. század első feléből származó régészeti leletek regionális összefüggései is alátámasztani látszanak.

Emberi koponya vizsgálata, 2017. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Honfoglaló eleinket gyakran jurtákban képzeljük el. Valójában hol éltek? Voltak állandó településeik?

– A honfoglalás kori hagyaték felismerése 1834-ben a benepusztai lelettel (Ladánybene) kezdődött, azóta a sokszorosára duzzadt a leletek száma. Egy azonban sajnos azóta sem változott: valamennyi 10. századi emlék temetőkhöz köthető.

A honfoglalás kori régészeti kutatás egyik legnagyobb problémája a 10. századi telepek kérdése: vagyis, hogy hol lakott a honfoglalás kori népesség?

A telepek és a temetők ebben az időszakban határozottan elkülönültek egymástól, az élők és a halottak világát élesen különválasztották.

A régi pogány eredetű temetőket még a 11. században is használták, bár ekkor már mellékletek csak elvétve kerültek a sírokba a kereszténység terjedése miatt. De I. (Szent) Lászlónak, sőt még I. (Könyves) Kálmán királynak is törvényt kellett hoznia, hogy a településen kívüli régi temetők helyett a templom köré kell temetkezni, és innentől kezdve válik vizsgálhatóvá a temetők és telepek viszonya. A tudomány természetesen folyamatosan fejlődik, és ez fokozottan érvényes a régészetre is, tehát bízom benne, hogy fogunk találni megoldást és választ erre a kérdésre is.

 
– Mi magyarok sokat foglalkozunk eredetünkkel, de mi a helyzet más népekkel? Náluk is jellemző ez a fokozott érdeklődés és a dicső múlt keresése?

– Közép- és Kelet-Európa népeinél ‒ véleményem szerint ‒ ez meglehetősen elterjedt. A sok területi és határvita szinte generálta a „ki volt itt előbb?”  kérdést. 

A „kinek van történeti joga az adott területre” típusú történelemszemléletet sokszor a tudományos kutatásra is rányomta bélyegét.

Másik oldalról pedig ott van a forráshiányból adódó bizonytalanság, ami szintén melegágya a tudománytól távoli elképzeléseknek. Vagyis egyáltalán nem magyar specifikum. A magyarság körében a hun eredet nemcsak a nagy hadvezér, Attila történeti alakja miatt vált népszerűvé, hanem mert ezzel a Kárpát-medence elfoglalását ötszáz évvel korábbra tudták tenni, ezáltal is jogot formálva rá a szomszédos népekkel felmerülő területi vitákban.

Türk Attila és egyik hallgatója cserépmaradványt vizsgál, 2017. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Fontos hangsúlyozni, hogy a mai morális és történeti szemléletünk alapján nem ítélhetjük meg a középkor és az újkor emberét.

A lengyeleknél pl. a szarmata eredetmítosz bukkant fel, a horvátoknál az illír, a románoknál pedig az itthon is jól ismert dákó-román kontinuitás elképzelés figyelhető meg. Oroszország megszületése kapcsán a normann, vagyis viking és a szláv eredet között folyik a vita. A Szovjetunió időszakában mindenki szláv volt, aztán a rendszerváltozás után mindenkinek viking őse lett, és napjainkban ennek megítélésére az orosz-ukrán konfliktus is hatással van.

Amennyiben tisztában vagyunk a különböző eredetelképzelések mögött meghúzódó történeti fejlődéssel és politikai indokokkal, akkor nincs gond, de ez természetesen nem befolyásolhatja a kutatásokat.

Mivel az alternatív őstörténeti elképzelések motivációja jól kitapintható, ugyanakkor „bizonyítási” módszereiben alapvetően más eszközöket használ, mint a tudományos eredetkutatás, így véleményem szerint harcolni sem kell ellenük.

A tudatlanság ellen viszont igen. Vagyis, ha például egy tudós állítja azt, hogy a magyar őstörténet már megoldódott mondjuk az 1960-as, 1970-es években, ezért fölösleges ma már bármit is tenni, az semmivel sem jobb és erkölcsösebb megítélésem szerint, mint az, ha valaki a magyar társadalmat a szíriuszi eredetről próbálja meggyőzni.

– Mely országok érintettek a magyarság korai történetének kutatásában?

– Fontos hangsúlyoznunk, hogy a magyarság eredete és korai története egy nemzetközileg is releváns kérdés, és ez számos ponton kontrollt és támpontokat is nyújt. Azok a mai országok, amelyek érintettek ‒ elsősorban Oroszország, Ukrajna és Moldávia ‒ manapság egyre jobban érdeklődnek, sőt tesznek is ennek érdekében.

Valóban nyitottak és kíváncsiak ők is a magyar őstörténet iránt, hiszen ezen országok történelmének ez is a része, még ha elég csekély mértékben is.

Az ukrán és moldáv szakemberek körében kifejezetten szakmai kihívásnak érzékelem, hogy a pusztán néhány évtizedig ott élt magyarság nyomát miként lehetne kimutatni. Hatalmas szerencse és segítség, hogy az orosz nyelv ismerete összeköti őket, így első kézből tudnak egymás eredményeiről és vitatott kérdéseiről.

2011-ben ukrán kezdeményezésre jött létre a magyar őstörténet régészeti kutatásának nemzetközi fóruma.

Itt egy két-három évente megrendezett konferenciasorozat keretében tekintjük át folyamatosan az új eredményeket, illetve ott vitatjuk meg, hogy merre kellene tovább menni. Az elmúlt két-három évben a moldávok is begyorsítottak, mert a szomszédos ukrán eredmények alapján őket is elkezdte érdekelni pl. az etelközi kérdés. Idén március elején ‒ az egészségügyi válsághelyzet előtti utolsó pillanatban ‒ megtartott budapesti konferenciánkon már több mint 20 lelőhely 40 temetkezéséről tartott összefoglalást a tiraszpoli egyetem egyik kiváló régésze. Ez hatalmas szám, hiszen öt-tíz évvel ezelőtt még négyet is bajosan tudtunk volna összeszedni.

Ásatás megkezdése 2017-ben. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Bátran kijelenthetem, hogy az elmúlt öt-tíz évben nagyobbat sikerült előre lépni a korai magyar történelem kutatásában, mint az azt megelőző ötven alatt.

Nekünk, magyar szakembereknek tehát alapvető feladatunk, hogy ezt a konjunktúrát fenntartsuk, és segítsük a helyi szakemberek tudására épülő nemzetközi kutatóhálózat kiépítésével, támogatásával.

A közös munka jegyében egy közös adatbázist is készítünk, ami a következő generáció munkáját is segíteni fogja, hiszen a későbbiekben a bővülő adatok kapcsán természetes, hogy más megítélés alá kerülhetnek a mostani leletek és történeti koncepciók is, de ennek feltétele a használható adatbázis. A magyarság eredete kapcsán tehát nem kell félni az új következtetésektől, bár a visszafogott történeti értékelés valamennyi kutató felelőssége. De nyugtasson meg minden érdeklődőt az, hogy

az eredmények újdonsága biztos jele annak, hogy folyamatosan történnek kutatások és erőfeszítések e téren.

Komplex őstörténeti kutatásainkat jelenleg a 2018 óta futó Árpád-ház Program keretében, valamint az Információs és Technológiai Minisztérium támogatásával megvalósuló Tématerületi Kiválósági Program részeként folytatjuk, a Keleti Örökségünk ‒ PPKE Interdiszciplináris Történeti és Régészeti Kutatócsoport munkája nyomán.

 

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: 5. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíción készült felvétel, 2017. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Honfoglalóink nyomában a régészet és a bioarcheológia eszközeivel

A magyarság eredetének kérdésköre nemzetközileg is jelentős tudományos probléma

A magyar régészeti misszió nem hagyta el a háború sújtotta Szíriát – Major Balázs a Vasárnapnak

A pálosokról őszintén, a tudományos tények ismeretében 1.