A magyar eredetkérdés egy nemzetközileg releváns tudományos probléma, nem érzelmi, lelki vagy világnézeti, és végképp nem eredetpolitikai kérdés – véli Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészoktatója. A szakembert az elmúlt évek kelet-európai ásatásainak eredményeiről és a segédtudományok által is új lendületet kapott kutatások lehetőségeiről kérdeztük.

– Sokakban felmerül a kérdés, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk? Mit sugallnak az elmúlt évek új magyar őstörténet kutatási eredményei?

– Egyértelmű, hogy az utóbbi évek legjelentősebb magyar őstörténeti régészeti eredménye az etelközi szállásokkal azonosított szubbotci-típusú lelőhelyek számának robbanásszerű növekedése volt korábban Ukrajna, majd a Moldáv Köztársaság és a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaság területén. Évek óta tartó érdeklődésünk eredményeként a helyi kollégák kutatási aktivitása megélénkült, ennek köszönhetően az elmúlt másfél évben 5 temetkezés helyett immár 30 lelőhely 62 magyar jellegű sírjáról van adatunk a Dnyeszter és a Prut folyó térségében.

A leletek időrendjét a radiokarbon keltezés is a 9. század második felére tette.

Az etelközi szállás azonosítása esetében így a bolygatott sírok és egyes szórványleletek mellett ma már egy szakszerűen feltárt sírokból álló egész leletkör áll a régészek rendelkezésére, amely jócskán megalapozottá teszi a történeti következtetések levonását és a további erőfeszítéseket egyaránt.

hirdetés

A magyar jellegű leletek mennyisége eléri pl. a füves sztyepp hun vagy a 6–7. századi bolgár hagyaték mennyiségét, vagyis önálló tudományos entitásként és más korszakokkal összevethető minőségként értékelhető.

Türk Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti tanszékének oktatója (Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu)

Ukrajna területén, a Dnyeper középső folyása mentén immár 10–12 lelőhely sorolható az etelközi szállásokhoz. A döntő többségében 2007‒2011 között végbement lelőhelybővülés a Dnyeper középső folyása mentén áttörést hozott a korai magyar történelemkutatásában. A szubbotci-típusú leletekben jól tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv területekkel (számos import kerámialelet alapján), valamint a bizánci kultúrkörrel a Krím térségében (selyem- és amforaleletek) létrejött kapcsolatok, amelyekről az írott források is megemlékeznek.

A mintegy tucatnyi lelőhely impozáns leletanyaga egyértelmű összhangot mutat a muszlim források által a magyarok 9. századi elődeiről rajzolt képpel.

Oroszország területén a szamarai Volga-könyökben, illetve a Volga bal partján számos uráli eredetű 5–10. századi leletanyag került elő. Mai ismereteink alapján továbbra is a Volga-Dél-Urál tágabb térségét kell a magyar etnogenezis szempontjából a legfontosabbnak tekintenünk. A régészeti források mellett ide mutatnak a történeti, nyelvészeti és legújabban a paleogenetikai adatok is, amely tény egyrészt hatalmas szerencse, másrészt nemzetközi szinten is kiemelkedő tudományos érdeklődést váltott ki az utóbbi pár évben.

–A  Volga és a Káma folyók vidékén elterülő Baskíriában milyen feladatok várnak a kutatókra?

– Baskíria területén naprakész gyűjtést kell még végezni, és modern színvonalon közölni kell a Nyijaz A. Mazsitov és Vlagyimir A. Ivanov által korábban összefoglalt kusnarenkovói és karajakupovói régészeti kultúrákat. Megkezdődött a tatárföldi Bolsije Tyigani lelőhely modern módszerekkel történő újrafeldolgozása és a még publikálatlan temetőrész közlése is.

Régészetileg az Urál nyugati oldalának kora középkori ugor etnikai komponense a lomovátovói kultúra déli variánsában is nyomon követhető a Káma középső és felső folyásának térségében, mely megfigyelés a bajanovói temető leletein alapszik. Az Urálon túli régió kiemelkedően fontos lelőhelyeinek (Ujelgi és Szinyeglazovó) anyagát Szergej G. Botalov és munkatársainak közléseiből ismerjük. A Dél-Urál térségének régészeti értékelésében magyar szempontból (is) kiemelkedően fontosak a 2019-ben Ivan V. Grudocsko disszertációjában összefoglalt Kr. u. 4‒8. századi előzmények.

Régészeti lelet a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedícióról, 2015. (Fotó: Szöllősi Mátyás)

Az ún. bajszos kurgánok leletanyagában ugyanis a kusnarenkovói kerámialeletek nem számítanak ritkaságnak, miközben ez a régészeti horizont földrajzilag jóval délebbre, Kazahsztán területére is kiterjed. Itt tehát joggal merül fel a Nyugati-Türk Kaganátussal való esetleges kapcsolat történeti kérdése. Délnyugat-Szibéria kora középkori régészeti kultúráinak kutatása, illetve azok kapcsolatrendszere az Urál nyugati oldalával 2017-ig elhanyagolt területnek számított, azóta viszont Natalja P. Matvejeva és Alekszandr Sz. Zelenkov kutatásainak köszönhetően sokkal tisztább lett a kép. Ez igaz akkor is, ha legfőbb eredményüknek az tekinthető, hogy az Urál keleti és nyugati oldalának kora középkori ‒ korábban összekapcsolódónak vélt ‒ régészeti kultúrái között számos kronológiai probléma merül fel.

Összefoglalva az látszik, hogy alapvetően új őstörténeti elem, kérdés nem merült fel. 

A korábbi alapok működnek, sőt megerősödni látszanak, több tudományág eredményei egyazon irányba mutatnak, a megállapítások finomhangolására van szükség.

Előrelépés viszont, hogy sikerült tovább növelnünk a különböző történeti koncepciókat lehetővé tevő régészeti adatbázist. Ez azért kiemelten fontos, mert egyes, korábban sziklaszilárdnak hitt elképzelés bizony még ma is adatok nélkül lóg a levegőben.

– A fiatal régészek szemlélete változott meg, vagy az új leletek kényszerítették a korábbi eredmények felülvizsgálatára a szakmát?

– Az utóbbi évek régészeti eredményei alapján az Urál és a Kárpátok közötti régió hagyatékában olyan, jól körülhatárolható lelőhelycsoportok rajzolódnak ki, melyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence, illetve a Volga-Urál régió kora középkori hagyatékával.

Ezek alapján újabb információkat kapcsolhatunk a magyarok elődeinek feltételezett vándorútjához.

Ugyanakkor nemcsak a keleten 895 előtt földbe került ‒ tehát őstörténeti relevanciájú ‒ leletegyütteseket fontos feldolgozni, hanem a 11. század elejéig minden, a honfoglalás kori anyaggal kapcsolatot mutató hagyatékot is. Ezek ugyanis a 895 utáni Kárpát-medence keleti kapcsolatrendszerére, illetve esetlegesen a keleten maradt magyarokra utalhatnak. Ez utóbbi témát itthon korábban gyakorlatilag senki sem kutatta régészetileg, nemrégiben azonban jelentős eredmények születtek e területen is, hála az archeogenetikai vizsgálatoknak. Az elmúlt tíz évben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vezetésével és finanszírozása mellett elkészült a „hagyományos” magyar őstörténeti modell friss adatbázison alapuló áttekintése. E munka eredményeit folyamatosan publikáljuk, itthon és külföldön egyaránt.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem régészhallgatói a Urálon túli ásatáson (2015.) (Forrás: Türk Attila)

A magyar eredetkérdés egy nemzetközileg releváns tudományos probléma, nem érzelmi, lelki vagy világnézeti, és végképp nem eredetpolitikai kérdés.

Mi legalábbis eszerint kutatjuk. A fiatal régészek hozzáállása annyiban változott meg, hogy az új forrásanyag és régészeti kutatási módszerek (pl. bioarcheológia megszületése) érdeklődést váltanak ki itthon és ‒ ami talán még fontosabb ‒ nemzetközi szinten egyaránt. Egy korábban nehezen kutathatónak vélt és ezért a régészeti terepi kutatásokban kicsit félre is tett kérdés (Moldáviában pl. az 1960-as évektől az elmúlt évtizedig mindössze egyszer járt magyar régész hivatalosan) előtt hatalmas perspektíva nyílt. Az új helyzet persze nagyrészt a sok, véletlenül előkerült új kelet-európai leletnek köszönhető, vagyis alapvetően szerencse kérdése, de ez egy elengedhetetlen tényező lesz a jövőben is.

– Mennyiben egyeztethetők össze a korábbi őstörténeti elméletekkel a régészet és természettudományos kutatási módszerek mai eredményei?

– Bennünket döbbentett meg leginkább, hogy a segédtudományoknak köszönhető új eredmények mennyire összhangban állnak és milyen mértékben alátámasztják az „érvényes”, legszélesebb körben is elfogadott és tudományos érvekkel alátámasztott, korábbi őstörténeti elképzelést. Ez azon túl, hogy megerősít bennünket, további perspektívát nyújt a tervezett kutatásoknak. A genetikai eredmények tulajdonképpen a már felállított történeti-régészeti modell részleteinek ellenőrzésében segítenek, emellett pedig egy korábban nem ismert területen nyitottak utat a számunkra.

Hatalmas érdeklődéssel várjuk az új eredményeket, de fontos hangsúlyozni, hogy még csak az első lépéseknél tartunk.

Ahhoz, hogy a sejtésből tudás legyen, hatalmas adatbázisokra lesz szükség e téren is.

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem által szervezett kutatások hol zajlottak?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Őstörténeti és Honfoglalás kori Régészeti Tanszéke a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Magyar Őstörténeti Témacsoportjával 2013 óta vezet magyar őstörténeti régészeti expedíciókat Kelet-Európába. Itt a helyi szakemberekkel közösen kutatunk, eddig elsősorban Oroszország területén, de az utóbbi években Moldávia is bekapcsolódott, és reméljük, hogy egyszer Ukrajnába is visszatérhetünk, és ott ismét végezhetünk terepi kutatásokat. Oroszországban a Volga középső folyásától a Dél-Urálon át, az Urálon túlt és Délnyugat-Szibériát is bevonva, délen Kazahsztánig sikerült áttekinteni a magyar etnogenezis tágabb értelemben vett feltételezett színterét.

De ez eddig még csak azt jelentette, hogy a korábban megszakadt kapcsolatokat újraépítettük, átnéztük az új eredményeket, és nagyjából „képbe kerültünk” egy-egy régió friss régészeti kutatási eredményeivel.

A kifejezetten további kutatásra érdemes szűkebb területek kiválasztása csak ezt követően indult, illetve indul meg. A magyar eredetkérdést nem érdemes és nem is lehet elszakítani a teljes eurázsiai kontextusból, nem lehet pusztán a számunkra érdekes leletekből „mazsolázni”, mindent ismerni kell teljes egészében.

Sírmellékletből előkerült lókoponya (2015) (Fotó: Szöllősi Mátyás)

– Melyek a megválaszolásra váró legfontosabb kérdések?

– Valamennyi eddigi magyar őstörténeti kérdés továbbra is aktuális, hiszen a forrásszegénység miatt korábban sokszor inkább csak vélemények, elképzelések fogalmazódtak meg, konkrét és főként megalapozott tudományos bizonyítás nélkül. Pontosan mikor és hogyan ment végbe a honfoglalás és a megtelepedés folyamata? A honfoglalást követően megszakadtak-e a magyarság keleti kapcsolatai? Hol éltek a keleten maradt magyarok, akiket Julianus a 13. században megtalált, és mely ottani temetők rejtik a régészeti hagyatékukat? Hol lépték át a magyarok elődei a Volgát, pontosan mikor, és főleg miért indultak nyugatra?

Létezett-e Levédia, ha igen, hova lokalizálhatjuk, és főként milyen érvek alapján? 

Mikor, miért és hogyan vándoroltak át a magyarok elődei az Urál keleti előteréből a nyugatira, és ennek pontosan mi a régészeti lenyomata? Az etnikailag és kulturálisan is összetett honfoglaló magyarokhoz csatlakozott népek miként mutathatók ki, illetve a távoli uráli gyökerekből megőrződött-e még valami a honfoglalás idejére?

Ezek a kérdések véleményem szerint 100 év múlva is aktuálisak lesznek, csak már más adatbázis alapján fogjuk tudni azokat megválaszolni: ez a tudományos kutatás rendje.

Türk Attilával készült interjúnk a jövő héten folytatódik!

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása:

Honfoglaló eleink művészetéről, a tarsolylemezektől a Szent László-legendáig

A magyar régészeti misszió nem hagyta el a háború sújtotta Szíriát – Major Balázs a Vasárnapnak

Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása – a Mátyás Múzeum igazgatója a Vasárnapnak

Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása – a Mátyás Múzeum igazgatója a Vasárnapnak