Középkori emlékeink háromszáz évig tartó pusztulása – a Mátyás Múzeum igazgatója a Vasárnapnak

A középkori magyar állam megsemmisülésnek szomorú története.

Az egykor gazdag és erős Magyar Királyság középkori városai és várai a háborúskodások és a lakosság fogyatkozása miatt közel háromszáz évig pusztultak. Az ország végein fennmaradt emlékekből, valamint a külföldi analógiák alapján meg-megrajzolhatók az egykori múlt körvonalai. Buzás Gergely, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatója vall a magyar középkorkutatás lehetőségeiről és eredményeiről.

– Sokat hallhatjuk, hogy a török hódoltság ideje alatt a Magyar Királyság és annak évszázados értékei jórészt semmivé lettek. Számokkal leírható, felfogható a „régi Magyarország” pusztulása?

– A török hódítás következtében maga a középkori magyar állam pusztult el. Éppen egykori központjai enyésztek el: Buda, Székesfehérvár, Esztergom, Visegrád, Vác, Eger török végvárakká váltak, Pécs török város lett, Kalocsa rommá lett, Veszprém, Győr katonai garnizonokká alakult. A legnépesebb és leggazdagabb országrészek: a Szerémség, Szlavónia és a Dunántúl elnéptelenedett.

Ami maradt az országból, azok az egykori periféra, általában már a középkorban is önálló kulturális régiókat alkotó vidékei voltak.

Nem is maga a hódoltság, hanem az oszmánok által Magyarországra szabadított kegyetlen és végtelen háborúk okozták az értékek igazi pusztulását. A gyújtogatók és fosztogatók pedig nem csak a törökök voltak, hanem sokszor éppen a háborúk miatt földönfutóvá vált, és ezért rablásból és gyilkolásból élő magyarok.

Kétségkívül felbecsülhetetlen értékek vesztek oda a hódoltság korában, de a legnagyobb veszteség az emberveszteség volt. A háborúk sújtotta vidékek népessége vagy kipusztult, vagy elmenekült. A helyükre balkáni népek: szerbek, bosnyákok, albánok költöztek.

‒ Mi történt a délről, a Balkánról betelepült népekkel?

‒ A törökök kiűzése után aztán többnyire ők is elmenekültek, az itt maradtak jelentős részét pedig lemészárolták a kurucok. A középkori Magyarország leggazdagabb és legsűrűbben lakott régiói lakatlan vadonok voltak a 18. század elején, ahová messzi földről kellett telepeseket toborozni.

Az aracsi templom romja a mai Szerbiában (Forrás: Flickr.com)

Ebből a szempontból lényegtelen volt, hogy ezek a telepesek németek, magyarok, szlávok vagy románok voltak, az új lakosság számára a romos, de még álló, megmenthető épületek sem jelentettek semmi mást, mint olcsó építőanyag-lelőhelyet. A 18-19. század fordulójának gazdasági konjunktúrája még rontott is a helyzeten, hiszen a meggazdagodó közösségek és földesurak azt is lebontották, amit már korábban helyreállítva használtak, mert volt rá pénzük, hogy újat és modernebbet építsenek a helyükre. Ez a szemlélet társadalmi szinten csak a 19. század második felében kezdett megváltozni, bár súlyos nyomait még ma is érzékelhetjük.

Így a középkori emlékek pusztulása nem 150, hanem legalább 300 éven át tartott Magyarország szívében.

Mely térségek voltak a leginkább kitéve a pusztulásnak?

‒ Lényegében az ország központi régiójában – ami nagyjából megfelel a mai Magyarország területének – közel százszázalékos volt a középkori emlékek pusztulása. A többszörös népességcsere után a középkori Magyarország központjai ma éppolyan idegenek és ismeretlenek számunkra, mint mondjuk az ókori Mezopotámia városai a mai irakiaknak. Mindaz, amit ma tudunk róluk, a régészek és történészek munkájának köszönhető.

Mivel nincs népességkontinuitás, így nem maradt élő hagyomány sem.

A modern Magyarország lakói nem középkori épületek között nőttek fel, mint Európa más országainak népei, ezért olyan nehéz számukra, hogy felismerjék milyen értéket jelent a múlt megismerése, és miért is van szükség az emlékek megőrzésére.

Az óbudai Szűz Mária klarissza kolostor a XIV. században, Buzás Gergely virtuális rekonstrukciója.

 

Az elmúlt évtizedek régészeti, történeti és művészettörténeti kutatásai milyen eredményeket mutatnak? Összeállt egy-egy olyan kép, melyet korábban nem ismertünk?

– Míg a 19. századi romantika, majd a 20. század első felének tudományos kutatása elsősorban a török kor háborúitól megmenekült egykori perifériák, Erdély és Felvidék fennmaradt középkori emlékei alapján próbálta megismerni a középkori Magyarországot, a második világháború után, az új határai közé végképp bezáródó ország kutatói szinte kényszerből fedezték fel a középkori Magyarország egykori központjainak eltemetődött emlékeit. Az ’50-es évektől a ’80-as évekig intenzív kutatás folyt: rengeteg lelőhelyet tártak fel, hatalmas mennyiségű adatot gyűjtöttek össze a régészek és művészettörténészek.

A ’90 évektől azonban új korszak kezdődött – a kutatás extenzív szakasza – amikor a régészeti és műemléki kutatások mennyiségéről egyre inkább a minőségére és az leletek minél sokoldalúbb feldolgozására helyeződött a hangsúly. Korábban már feltárt lelőhelyeket újra kutattak, régóta raktárakban porosodó leletanyagokat vettek elő. Sor került a nagy királyi központok: Visegrád, Esztergom, Székesfehérvár és Buda új ásatásaira és a kutatási eredmények újraértelmezésére.

Az utóbbi évtizedben ezek a nagy projektek sajnos leálltak, vagy legalábbis lelassultak, de a helyüket részben átvették az egyházi központok: Pécs, Kalocsa, Eger, Vác, illetve a kisebb vidéki várak és kolostorok fantasztikus új eredményeket hozó kutatásai.

‒ Az elmúlt évek kutatásai miben mások, mint a korábbiak?

‒ Ezeket a kutatásokat már jobbára új módszertannal, nagy létszámú kutatócsoportok végezték, amelyekben számos szakterület képviselői sokkal sokoldalúbban dolgozták fel, összevetve az új adatokat a régebbi kutatások eredményeivel. Régészek, művészettörténészek, történészek, természettudósok, építészek és műszaki szakemberek, sőt kézművesek dolgoznak ma együtt ezekben a munkacsoportokban. Mondhatjuk, hogy munkájuknak köszönhetően napról napra élesebben és világosabban rajzolódik ki előttünk a középkori Magyarország központjainak kultúrája. Persze ennek ellenére ma még csak a felszínt kapargatjuk. Kezdünk ugyan megsejteni fontos összefüggéseket, de e hipotézisek bizonyítása vagy cáfolata még sok munkát kíván. És e munkák pedig nyilván új kérdéseket és hipotéziseket fognak majd a felszínre hozni. Viszont éppen ez az elmélyülő kutatás teszi lehetővé, hogy egyre reálisabban, valóságos emberekként és társadalomként fogjuk fel a múlt kor szereplőit, így pedig az ő történetükből megtanulhatjuk saját korunk problémáit is megérteni és bölcsebben kezelni. Végül is ez a történelemkutatás értelme.

Tóth Gábor

Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

A honfoglalás nem úgy történhetett, ahogy azt eddig tanultuk – vezető régész a Vasárnapnak

A leletanyagok alapján több közünk van a hunokhoz, mint a finnugor népekhez – vezető régész a Vasárnapnak