Történelemszemlélete nem államoknak, hanem kutatóknak van – Font Márta a Vasárnapnak

A magyar középkor nyomában

A középkori forrásaink végesek, azonban az új szemléletek és módszertanok segíthetnek megválaszolni a jelenben felmerülő újabb és újabb kérdéseket. A középkorkutatás hazai lehetőségeiről, legfontosabb kérdéseiről és kutatási irányairól dr. Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem tanára osztotta meg gondolatait a Vasárnappal.

– A Magyar História sorozatban nemrégiben jelent meg Az Árpád-ház évszázadai 1038-1301 című tudományos ismeretterjesztő kötete, mely számos, kevésbé ismert tényt, újszerű összefüggést mutat be. Milyenek az olvasói visszajelzések, mennyire érdeklődünk középkori történelmünk iránt?

– A Kossuth Kiadótól kapott értesítés alapján úgy tudom, hogy a sorozat eddig megjelent köteteiből már több ezer példányt vásároltak. Úgy vélem, ez jelentős érdeklődést mutat. Egy ilyen könyv feladata az, hogy a történettudomány eredményeit közvetítse, amelyek minden erőfeszítés ellenére nagyon lassan kerülnek át a köztudatba.

Az volt sorozat célja, hogy „bookazin” formában – azaz megjelenését tekintve magazinra emlékeztető módon – mutassa be a magyar történelmet: sok-sok képpel, térképpel, ábrával, infografikával. A legfontosabb források, fogalmak és évszámok is a fő szövegtől vizuálisan elkülönülve jelennek meg a kötetben. Ez a szerkesztői koncepció elsősorban a legfiatalabbak képi világához kívánt közelíteni, de minden érdeklődőnek hasznos lehet, ha látja, milyen „mozaikokból” áll össze az a kép, amit egy-egy korszakról tudunk.

– Az egykorú források végesek, ennek fényében mennyire tud megújulni a hazai középkorkutatás?

– Tévedés, hogy a megújulás csak új források felbukkanása nyomán következhet be! A köztudatban nehezen veszik tudomásul, hogy ha a módszertan változik, új kérdések vetődnek fel, a régi kérdések új megvilágításba kerülhetnek, többek között a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán.

Egy probléma megoldása soha nem tekinthető véglegesnek.

Nemcsak a középkorban, később sem rendelkezünk mindig mindenre vonatkozóan forrásokkal. A meglévők birtokában kell megválaszolnunk az újonnan felvetődő kérdéseket. Az új források előkerülése mindig véletlenszerű, előre nem tudható, ezért nem is tervezhető.

Képes Krónika (Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)


– Tény, hogy a hódoltság alatt jelentős számú egyházi és világi forrás semmisült meg. Megírható hitelesen így a magyar középkor története? Hiányosabb a történelmi ismeretanyagunk más európai népekétől?

– A középkorban az írás használata fokozatosan terjedt el. Azt írták le, amit szükségesnek tartottak, a szóbeliségnek sokkal nagyobb szerepe volt, mint ma. Nem kellett mindent leírni: a vitás kérdéseket sokáig például tanúvallomások útján döntötték el. Ebből következik, hogy amit nem írtak le, arról nem rendelkezünk írott anyaggal, tehát a hiány nemcsak a források megsemmisüléséből származik. Továbbá fontos arról is beszélni, hogy a veszteségek nem csak a hódoltság idején keletkeztek, hanem többek között a tatárjárás időszakában, valamint a különböző természeti csapások során is.

Nyugat-Európában az írásbeliség korábban kezdődött, mint Magyarországon, lényegesen több forrás áll rendelkezésre. Ha Közép-Európát nézzük, ahol az írásbeliség kezdete az első ezredforduló utánra esik, korántsem olyan rossz a helyzet. Magyarországon a királyi kancellária a 12. század végén, a hiteles helyek „irattermelése” a 13. század elején indult, lengyel területen például körülbelül egy évszázaddal később. Ha Kelet-Európát és a Balkánt tekintjük, akkor pedig kimondottan kedvezőbb a középkori forrásanyagunk.

 
– Milyen középkorkutatások vannak ma folyamatban, melyek a legfontosabb tudományos kérdések?

– Erre igen hosszan lehetne válaszolni, hiszen több műhely és számos projekt létezik. Röviden talán a digitalizálást, az adatbázisok készítését, a régi (18-19. századi) forráskiadványok mai követelmények szerinti kiadását, nem utolsó sorban a még kiadatlan késő középkori oklevelek publikálását kell kiemelni. Ez a történettudományban az alapkutatás.

Két példát említenék. Az egyik: tavaly nyáron kezdte meg munkáját – vezetésemmel – a Pécsi Tudományegyetem és az ELTE néhány középkorkutatójának összefogásával egy kutatócsoport, amely az 1000-1387 közötti időszakban működő egyházi személyekről készít adatbázist. A másik példa azt mutatja, hogy a  középkorkutatás sem elképzelhető nemzetközi kooperáció nélkül. Fontos kutatási témám a Magyar Királyságra vonatkozó ókeleti szláv nyelven íródott források adatainak elemzése, összevetése a máshonnan vett adatokkal, az információk hitelességének megállapítása.

Figyelemmel kell kísérni a világban bárhol született új eredményeket, erre szolgálnak a nemzetközi projektek és konferenciák.

Szent László király alakja Thuróczi János krónikájában. (Forrás: Wikipedia.hu)

– A középkori Magyarország területén ma számos ország osztozkodik. A szomszédállamok jelenlegi történelemszemlélete mennyire egyeztethető össze a magyarral? Elfogadják a magyar királyok uralkodását, történetét?

– Történelemszemlélete nem az államoknak, hanem az egyes kutatóknak van, ami értelemszerűen sehol sem homogén. Általánosságban nem lehet válaszolni a fenti kérdésekre, hiszen mi az, hogy „királyok története”? Az uralkodási évszámok soha nem voltak vita tárgyai. A kérdés abból a hibás közfelfogásból ered, hogy a történelem az évszámokat jelenti! Ez olyan, mintha az orvoslást az anatómiai ismeretekre redukálnánk. A kronológia egy „koordinátarendszer”, ami nélkül nem lehet eligazodni, de a történelem minden korszakra vonatkozóan az élet teljességét jelenti, az anyagi javak megszerzésének és birtoklásának lehetőségétől, attól a viszonyrendszertől, ami az egyes társadalmi csoportok életét, működését, lehetőségeit feltárja, egészen a hétköznapi élet apró jelenségeiig. Bármely jelenség, ha felszínre azonosnak tűnik, nem feltétlenül ugyanaz. Például a magyar vármegye intézménye a latin írásbeliségben „comitatus”. Ez a latin elnevezés sok helyen felbukkan, de a latin terminológia mögött különböző tartalmat, eltérő működést találunk. Az orvosi hasonlatnál maradva: egy gyógyszer sem egyforma hatást vagy mellékhatást vált ki minden szervezetből.

– A 2000-es évek első évtizedében nagy felfutása volt az amatőr „mitikus történelem”-kutatásoknak. Tudományos szempontból számos erősen megkérdőjelezhető elmélet jelent meg viszonylag nagy példányszámú könyvek hasábjain.

– Amatőr történészek mindig is voltak, csak az internet terjedése és a hagyományos publikálás könnyebbé válása ismertebbé tette működésüket. Mindenki közzé teheti a gondolatait. Olyan területen, ahol kevés a forrás, és nyelvileg sem könnyen hozzáférhető (hányan tudnak ma latinul, vagy ismerik a középkori görög, bizánci nyelvet, de akár az archaikus szláv nyelvi változatok valamelyikét?) teret ad a fantáziának. Csakhogy, ha valaki leírja a véleményét különösebb képzettség nélkül, vagy a források egy kis részének birtokában, attól nem lesz történész, a véleményét nem lehet szakmunkának tekinteni. A közvélemény mintha nem akarna tudomást venni arról, hogy a történelem kutatása alapos felkészültséget igényel, ez egy szakma, ahol a határokat nem a fantázia szabja meg, állítani pedig csak olyat lehet, ami forrásokkal alátámasztható. Lehet a történelemről fantáziálni, de akkor történelmi regényt kell írni, nem szaktanulmányt. Sajnos a közvélemény e kettő között sem tud, vagy éppen akar különbséget tenni.

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Képes Krónika (Országos Széchényi Könyvtár)