Mennyire gáz, ha kedveljük a miniszterelnököt?

Gyerekkoromban a Füles magazin címlapjáról kivágott gyönyörű színésznő portréját, valamint Várady Béláról, a Vasas európai ezüstcipős futballistájáról készült fotót celluxoztam fel a szobámban a falra. Édesapám Széchenyi idézeteket írt fel hosszú kartonlapokra, és azokat szögezte ki a könyvespolc fölé. Régen a magyar otthonokban – természetesen a feszületet és a különböző szentképeket nem számítva – Rákóczi vagy Kossuth képe függött.

A társadalmi konszenzus szerint halott politikusok és élő celebek iránti rajongásunk kifejezése elfogadott.

Élő politikusok esetében ez kétségkívül furcsa; én még emlékszem a május elsejékre kivezényelt dolgozók kezében előre elkészített kis táblácskákon megörökített és felvonultatott Kádár- és Marx-ábrázolásokra. Láttam Erdélyben Ceausescut Nagy Testvérként letekinteni házak faláról, vasútállomás épületéről, könyvesboltok kirakatából. Mindenki tudta, hogy ezek az istenítések nem őszinték, hanem felülről kierőszakolt, megfélemlítéssel fenntartott gesztusok.

Ma Magyarországon demokrácia, és alapvetően szólásszabadság van. (Az „alapvetően” megkötés egyáltalán nem arra utal, hogy a kormány korlátozná ezt, sőt!) Mindenkit lehet plakátokon reklámozni, pólókon viselni, bögrére nyomtatni, járdára festeni. Jelentéktelen, olykor kifejezetten tehetségtelen énekesek, eldönthetetlen nemű celebritások, kétballábas focisták, öncélú művészieskedésükbe belecsavarodó nárcisztikus rendezők, sőt önkényuralmi jelképek (vörös csillagtól a CCCP feliratokig) uralják világunkat. Mindenkit lehet dicsőíteni, kivéve a miniszterelnököt. Mert az gáz, személyi kultusz, elvtelen hajbókolás.

A kortárs államférfi tiszteletét tiltja a korszellem. Különösen, ha jobboldali; igaz, baloldali államférfink az elmúlt ezer évben nem termett.

1848 nyarán, először a történelemben, népképviseleti választást tartottak hazánkban. A szabadszállási körzetben Petőfi is elindult, azonban a többség nem rá, hanem valami Nagy Károlyra, a lelkész fiára szavazott. Ma a szabadszállási általános iskola Petőfi Sándor nevét viseli. Szerencsétlen választópolgárok, akiknek megadatott, hogy Petőfi kortársai voltak, rá szavazhattak, mégis Nagy Karcsira húzták be az ikszet.

A mai politikusi garnitúra kilencven százalékáról annyit fog tudni a történelem, hogy „Orbán Viktor kortársai” voltak. És akadtak emberek, írja majd a história, akik Orbánra szavazhattak volna, de valami Gyurcsányra (Karácsonyra, Bajnaira, Tóth Bertalanra…) húzták be az ikszet.

Mivel nálunk, mint említettem, nem illendő jobboldali politikusokat dicsérni, ezért egy ismeretlen horvát taxist hívok segítségül. Közeli rokonommal történt meg az eset, jótállok érte, hogy minden szava igaz.

Dubrovnikban taxiba szálltak, és amikor kiderült, hogy magyarok, a sofőrnek felderült az arca. Ő nagyon szereti a magyarokat, mondta, mert fantasztikus, amit Orbán csinál, minden vezetőnek ilyennek kellene lennie. Egyre lelkesebben magyarázott, dicsérte a miniszterelnökünket, néha keresve az angol szavakat, a végére annyira belelovallta magát, hogy azzal búcsúzott az utasaitól: „Szerintem Orbánt az Isten küldte!”

Mivel hitünk szerint mindannyiunkat Ő küldött, nincsen ebben semmi túlzás. Aki ezt gusztustalan hízelgésnek tartja, az tekintse úgy, hogy ezzel csak annyit demonstráltam: ha egyáltalán hordanék ilyesmit, akkor a pólómra nem Ronaldót, Palvin Barbit, Che Guevarát, a Tankcsapdát vagy a kinyújtott nyelvű Einsteint nyomtattatnám, hanem Orbán Viktort. Már csak azért is, hogy a sok fanyalgó nihilistát megüsse a guta.

Ungváry Zsolt

 

Kiemelt képünk forrása Orbán Viktor hivatalos Facebook-oldala. A képen a miniszterelnök és Jeszenszky Zsolt látható.