A BEK-döntőtől a Kacsamesékig

1993-ban advent harmadik vasárnapja december 12-ére esett. A rózsaszín gyertyát gyújtottuk aznap, én életemben először. Nóra, bájos olasztanárom két év reménytelen ostrom után végre elfogadta a közeledésemet. Öt hónapja voltunk együtt, sokat haladtam mellette a hit útján, és elérkeztünk az első közös adventünkhöz.

A karácsonyi vásárlásból kísértem haza. A szerelem kezdeti időszakában a férfi még lelkesen jár üzletről üzletre. (A szerelem huszonhat évig biztosan megmarad, a shoppingolás iránti lelkesedés azonban gyorsan elillan.) Beléptünk a lakásba, a konyhaasztalon megpillantottam a körré formált fenyőgallyakra kissé ügyetlenül rádrótozott gyertyákat.

„Antall meghalt!” – mondta leendő anyósom.

Akkor vettem észre a háttérben a tévét; valami állókép látszott, halk zene szólt.

Amikor 1990-ben, negyvenévnyi undorító, ocsmány, nyálkás diktatúrát követően szabadon választhattunk miniszterelnököt, azt gondoltam, végre itt a nemzeti konszenzus. Elkezdhetjük az országot a saját érdekeink és értékeink, a saját szájunk íze szerint építeni. De még fel sem állt a kormány, Antallt és az MDF-et a legképtelenebb és legvadabb támadások érték. Az egyetlen (!) televízióban ugyanazok, akik évtizedekig a rendszert szolgálták és dicsőítették, akik hazudtak reggel, délben meg este, most úgy uszultak a nemzet miniszterelnökére, hogy azt ma szinte el sem tudnánk képzelni – hacsak nem látnánk nap mint nap…

1990. Parlament, az Országgyűlés ülése. Forrás: Fortepan. Kép adományozója: Szalay Zoltán (138510)

1990. május 23-án szavazta meg az országgyűlés az új kormányt, az estébe nyúló ülés végén a miniszterelnök szólásra emelkedett, amit az egyetlen televízió közvetített is. Igen ám, de ezen a napon tartották a BEK-döntőt. Akkoriban még nem adtak naponta nyolc meccset tíz különböző csatornán. A futball őrültjei kis túlzással erre vártak egész évben. Az MTV rendezője meg is szakította a parlamenti tudósítást, és átkapcsolt Bécsbe, a Milan-Benficára. Szégyellem, de akkor, abban a pillanatban engem is jobban érdekelt a focimeccs.

Talán ez is eszembe jutott, amikor azon az adventi éjszakán kimentünk a Parlamenthez, és a lépcsőre – sok másik mellé – odatettük mi is a magunk gyertyáját. Másnap vagy harmadnap meglátogattam nővéreméket. Hatéves unokaöcsém kétségbeesett arccal mesélte, milyen szörnyűség történt: vasárnap délután (az egyetlen) tévében az egész héten várt Kacsamesék rajzfilmsorozat futott, egyszer csak félbe szakadt, megjelent egy ősz hajú szemüveges bácsi, és azt mondta, meghalt Antall József. A Kacsamesék aktuális része nem fejeződött be.

Advent harmadik vasárnapján már nagyon közel vagyunk a karácsonyhoz, várakozásunk céljához és értelméhez. És sokszor ahelyett, hogy ennek a születésnek a jelentőségét felfognánk, év végi határidőkön görcsölünk, ajándékok után rohanunk, és prospektusokat böngészünk. Focimeccseken és kacsameséken éljük hétköznapjainkat, közben elmegy mellettünk a történelem, és sokan meg sem értik, hogy az életükre sokkal nagyobb hatása van annak, ki a miniszterelnök, mint annak, ki nyeri a BEK-et. De még ennél is fontosabb Ő, aki kétezer éve megszületett.

Ha az egyik csatornán most belekezdene a hegyi beszédbe, vajon átkapcsolnánk-e oda az Agymenőkről, a Trónok harcáról vagy a Konyhafőnök aktuális fordulójáról?

Ungváry Zsolt