Amikor az Isten emberré lett

Az „ádvent” szót életemben először akkor hallottam, amikor bemutatták az Advent a Hargitán-t, Sütő András színdarabját. 18 éves voltam, és nem értettem a címet. A Hargitáról persze már hallottam, apám gyakran énekelte odahaza az Erdélyi dalt: „Honvéd áll a Hargitán”. A hazafias nevelésemre nem lehetett panasz, de a családom nem járt templomba. Valaki azt mondta, az advent „várakozást” jelent, és ezzel nagyjából beértem. A kifejezés tartalmának megértéséhez gyakorló katolikus feleségem megismerése segített.

Krisztus eljövetelére várunk (valójában a latin szó is ezt jelenti), amiben az az igazán szép, hogy már megtörtént. Biztosak lehetünk benne, hogy karácsonykor megszületik a kisded, hiszen kétezer éve már megszületett. Az Isten közénk jött, és részese lett a történelemnek. Sőt nem pusztán mellékszereplője, hanem a legfontosabb alakja. Ahogy a szent lengyel pápa írja Redemptor Hominis című enciklikájában: „Az embert megváltó Jézus Krisztus a világmindenség és a történelem középpontja.” Minden, ami addig történt, az ősrobbanástól és a sumer papkirályoktól Melkizedeken át a zsidó prófétákig őrá mutat, és azóta minden belőle árad szét. A történelem origója; nem véletlen, hogy az időt is eszerint számoljuk, bármennyire is próbálják ezt olykor szabotálni. Még tisztességes médiumok is leírják a Kr.e. és Kr.u. megjelölés helyett a kommunisták furmányos leleményét, hogy „időszámításunk előtt”. Mintha az időszámításunk nem Krisztussal kezdődne.

Ha viszont a teremtő Isten csakugyan emberré lett, akkor a történelemnek nem is lehet más célja, mint e tény megértése.

Ha ez igaz, felesleges külön keresztény pártokról beszélni, mert a politika kizárólag krisztusi lehet. Minden más irányzat olyan fából vaskarika, mint az ateista filozófia. A filozófia ugyanis a miértekre keresi a választ (miért van a világ, miért élünk, miért van az ember, miért vagyok én); a materialisták szerint viszont a világ véletlenül jött létre, következésképpen célja sem lehet.

Az első Orbán-kormány idején, az ezredforduló táján történt, hogy az MSZP-s Kósáné (ismeri még valaki e nevet?) az országgyűlésben azt találta mondani az erkölcsi szempontokra hivatkozó Harrach Péternek: „Erkölcsi alapon nem lehet törvényeket hozni.” Holott csak azon az alapon lehet. Ezzel persze támadási felületet adunk ellenfeleinknek, akik saját nihilizmusuk kényelmes bástyái mögül könnyedén kérhetik rajtunk számon szent életű tökéletességünket. De már József Attilától tudjuk: a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. És ebben a dadogó létben rendre elbukunk. Ami nem baj, ha látjuk a célt, és megértjük, hogy elbuktunk. Ilyenkor föl kell állni, újra kezdeni (folytatni), amiképpen az egyházi év is körbe forog.

Jézus minden évben megszületik, meghal és feltámad.

Előre tudjuk, és ennek tudatában pergetjük a magunk életét. Újabb születésekkel, halálokkal és feltámadásokkal. És ne szégyelljük, ha emberi természetünk nem mindig elég erős.

„Ha megütik arcod jobb felét, fordítsd oda a balt is”, hirdeti Jézus a hegyi beszédben. És aztán a Szentírás szerint egyszer csakugyan elcsattan egy pofon Jézus arcán. Annás házának udvarán, nagycsütörtök éjszaka, egy poroszló üti meg. Jézus azonban nem tartja oda a másik arcát; az emberré lett Istenben felülkerekednek az emberi érzelmek, nem viseli el az igazságtalanságot. Csendesen, de határozottan elmondott szavait kövessük mi is, amikor szóval, tettel folyamatosan bántanak minket, keresztényeket: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”