A jó úton áldás van

A nagymarosi Szent Kereszt felmagasztalása római katolikus plébániatemplom a Dunakanyar egyetlen, ma is álló középkori keresztény műemléke. Az épület, mint története során oly sokszor, most is a marosi polgárok összefogása révén közadakozásból és állami támogatásból kívül-belül megújult. Így jelenleg az épület szinte minden részlete, Nagymaros és a Dunakanyar egyedülálló szépségében bemutatható művészet-, ipar- és vallástörténeti kincse a restaurált ablakrendszer, a Mátyás korabeli késő gótikus torony, Lohr Ferenc szekkói, Zsellér Imre festett, historizáló ablakai, az Angster orgona, a Szlezák és Thury harangok, a Bebó Károly készítette főoltár. A kiállítás nagyméretű fotókon és magyarázó táblákon mutatja be e nemzeti kincsünk részleteit, történetét, az alkotók életútját, és a marosi polgárok időtlen összefogását – olvasható a kiállítás ismertetőjében.

Október végén a nagymarosi SIGIL Galéria és Kávézó kiállítótermében „Együtt Szentebbül Megújult” címmel láthattunk a helyi polgárok összefogásának erejéből felújított Szent Kereszt felmagasztalása plébániatemplomról szóló megrendítő hatású fotókiállítást.

A fotográfiákon bár valóban „csak” egy épületet és annak részleteit láthattuk, de bárki, aki megtekintette a kiállítást, egészen biztosan nem csak egy impozáns épület megismerésének élményével távozott a tárlatról, hanem valamiféle közösségi és spirituális élményt is kapott. Hogy mi lehet ennek a titka, erről kérdeztük az alkotót, dr. Kocsis István Tamást, akivel a fotók között sétálva beszélgettünk.

– Hogyan kezdődött a kiállítás anyagának fényképezése?

– A feleségem családja tősgyökeres nagymarosi. Első fiunkat, Kristófot Gáspár István atya e templomban keresztelte meg.

Mi öt éve költöztünk ide, szinte azonnal elhatároztam, hogy fotózni fogom. Évekig készültem rá.

Előbb meg akartam ismerni a történetét, így elsőként Garami Mária épületről írt munkájában mélyedtem el. Ez lett a kiállítás magyarázó tábláinak alapja. Az interneten kutattam tovább a templom szimbólumrendszeréről, a díszítések, szobrok, a szekkók, a festett ablakok történetéről. Kiegészítettem az orgona, a harangok, az ablakok eredetét az alkotóik életpályájával. Így tudtam meg olyan részleteket például, hogy az 1903-ban, pünkösd ünnepén felszentelt orgonánk készítője Angster József a Notre-Dame orgonájának építésében is részt vett. A szekkók készítője, Lohr Ferenc munkáit több mint hatvan templomunk falai őrzik, közöttük a tihanyi apátság, a budai vár helyőrségi temploma, a herminamezői Hermina-kápolna. Zsellér Imre, aki a festett üvegablakokat készítette, Róth Miksa tanítványa, majd pályatársa volt. Ő alkotta meg Magyarország legnagyobb üvegablak-együttesét a budapesti Vakok Állami Intézetének Nádor termébe.

– Évekig járt a templomba, és ezalatt egy fotót sem készített?

– Lehet, hogy sajátos a munkamódszerem, de épületeket fotografálva legelőször mindig a lehető legnagyobb alapossággal körbejárom a kiszemelt témát, kutatok, szemlélődőm, majd így születik meg bennem lassan a kép, amit már csak le kell fotóznom. A gép exponáló gombjának megnyomása csupán a töprengések legvégső fázisa. Ha jól sikerül,

a szemlélődés végén a kép ablakot nyit egy másik dimenzióra a szem és a lélek számára. A mostani fejvesztett rohanásban nehéz dolog, de le kell lassulnunk ahhoz, hogy igazán lássunk.

A legjobb megismerés a szemlélődés, aminek során először lassan előtűnnek a részletek, majd halkan, finoman jeleznek, megszólítanak.

A kiállítás látogatói közül sokan mondták, hogy itt születtek, és már gyerekkoruk óta ismerik a templomunkat. Sokszor látták az épületet, mégis most a kiállításon csodálkoztak rá egy-egy részletre. Volt, aki például visszament megkeresni a bejárat gótikus boltozatát lezáró címerpajzsot.

– Az ismertetőből két mondat ragadott meg: „ a története során oly sokszor, most is a marosi polgárok összefogása révén közadakozásból kívül-belül megújult”, „a marosi polgárok időtlen összefogása”… Mintha a képek mindegyike hordozná azt az üzenetet, hogy bár a templom a mi valóságunkban egy épület, de mégis több annál: egy égi-földi közösség… Önre itt mi volt olyan nagy hatással?

–  A templom tornya, amely Maros utcáin bandukolva vagy a környező hegyeken túrázva a fák közül előbukkan. Bent az ablakokon beszűrődő napfény, amint megvilágít egyes részleteket. Ez persze minden évszakban és napszakban más és más.

Csak ki kell várni, észre kell venni az igazi pillanatot, és le kell fényképezni.

Ami igazán mély hatással volt rám, a templom kora és megélt élete. Az épület a 750 éves története során leégett, hozzáépítettek, nyolcvan évig elhagyatva állt, híveit pestisjárvány pusztította, törökök sanyargatták, volt református templom is. Itt imádkoztak azok, akik szemben, a visegrádi várban élő Mátyás király asztalára felszolgált gyümölcsöket termesztették. A sok hányattatás közben azonban mindig változatlan volt a hívek szűnni nem akaró vágya, hogy ennek az épületnek állnia kell! Az összefogás révén történelmi korokon át a mai napig sikerült többször megújulnia, ennek az emlékműve az épület minden része. Külön montázson mutatjuk be köszönetképpen a jelenkori felújítás résztvevőit. A tetőtér egymást tartó gerendázatát bemutató fotót választottam a kiállítás plakátjára, mert

ez szimbolizálja számomra legjobban a hívő közösség összefogását: gerendák százai tartják a tetőt, csendesen teszik a dolgukat.

Tehát menthetetlenül a hatása alá kerített a templom, ami, mint valami világító torony áll majd’ ezer éve itt a Dunakanyarban. És hogy még régebbre nyúlhat a története, azt talán az északi homlokzat talapzatába épített római kori mészkőlap mutatja, amibe szőlőfürtöket, leveleket és indákat faragtak. Lenyűgöző az is, hogy a nyugati kapu előterének oldalfalán J. Hoefnagel 1595-ös metszetén látható az épület késő gótikus stílusú tornya, ami máig épen maradt!

Az egész maga az élő történelem: a hatvanas és hetvenes években Héjj Miklós vezetésével feltárták és helyreállították az összes korábban befalazott román és gótikus ablakot, visszahelyezték és kiegészítették a déli, középkori kapu köveit.

– Megilletődöttség hatja át minden képét. Mennyire tudatos az az alapállás, ami a néző számára a fotókból kitetszik: nem a kép alkotója tolakszik előre?

– Valóban azt szerettem volna, hogy ne rólam szóljon a tárlat. Az épület-fotográfiának megfelelően vannak „kötelező gyakorlatok”. Emellett ugyan a részletek az én egyéni látásmódomat tükrözik, de óvakodtam az öncélú művészkedéstől.

Úgy vélem, hogy mindenki kapott tehetséget valamiben, nekem a gyógyítás mellett a látás és a láttatás ajándéka adatott meg, ami nagy felelősség, illetve szolgálat egyben, és nagy alázatot kíván.

Talán egy hívő ember munkáit az különbözteti meg a profán alkotásoktól, mint a gótikát a neogótikától vagy a barokktól. A gótikában a mesterek a Jóistennek alkottak,

így akkor a részleteket is nemes anyagokból, tökéletesen kidolgozták, amit emberi szem soha nem láthatott. Később megjelentek a kollázsok, a látvány, és annak hatása vált fontossá.

Egyik kedvenc képem ezért az oltár mellett álló egyik fából faragott barokk angyal, amit az ablakon betűző súrlófényben hátulról mutatok meg. Hasonló dologra emlékeztet a főoltár mögötti szekkón látható történet. Amikor Heraklius császár 629-ben Chosroes perzsa királyt legyőzte, Jézus keresztjét visszaszerezve tőle, királyi pompával, a saját vállán, Krisztushoz hasonlóan akarta felvinni a Golgotára. Ám Jeruzsálem kapujában Zakariás pátriárka arra intette, hogy a szent kereszt hordozásához nem királyi pompa, hanem krisztusi szerénység illik.

– Mennyire sikerült elérnie a kiállítással kitűzött célt?

–  Az igazi cél még messze van, de számomra a siker azt jelenti, hogy mindent megteszek azért, amiben hiszek. A visszajelzések szívmelengetőek.

A magyarázó táblákkal, az érdekes látószögekkel és részletekkel, a fegyelmezett tematikával, a nagyméretű képekkel komoly múzeumi vándorkiállítást akartunk létrehozni, amivel bárhol, bármilyen nagy térben be lehet mutatni a templomunk és a marosi polgárok összefogásának történetét. Az anyagot kvalifikálta, hogy bekerült a Magyar Fotóművészek Szövetsége fotóhónapjának programjába, amivel széles körű publicitást is kapott.

Sokak áldozatos munkája van magának a kiállításnak a létrejöttében. Egy NKA-pályázaton a költségek harmadát nyertük el, a fennmaradó, több százezer forintot a hívek adták össze. A pályázat megírása, a fotózás körülményeinek megteremtése, a nyomdai munka megszervezése és kivitelezése, a kiállítás rendezése, sokak áldozatos munkájának köszönhető. Nem tudok elég hálás lenni nekik, és azért, hogy én is részt vehettem ebben a közös vállalkozásban.

A következő állomás széles körben bemutatni az anyagot, majd egy szép könyvet készíteni. A könyv kiadásához olyan forrást keresünk, ami lehetővé teszi, hogy a befolyó összeget teljes egészében a templomra költhessük. Így kerek a történet.

Bizakodó vagyok, a Caminón mondtuk:

a jó úton áldás van, de fájdalom nélkül nincs dicsőség.

Fotók: dr. Kocsis István Tamás Együtt Szentebbül Megújult fotókiállításának anyagából valók

Iratkozzon fel hírlevelünkre!