A történelem nagy szükségszerűsége – és ebből nekünk magyaroknak bőven kijutott –, hogy az erősebb országok, népek, érdekcsoportok megpróbálják elvenni másoktól azok földjét, nyersanyagait, vizét, pénzét, munkaerejét, asszonyait és értéktárgyait. Ennek régen megvolt az az egyszerű módja, hogy az aktuálisan korszerűnek számító fegyverrel – karddal, ágyúval, harckocsival, bombázógépekkel – rátörtek az országunkra, és elfoglaltak, elpusztítottak, megszálltak, a maguk szájíze szerint kezeltek mindent: területet, agyakat, jelent, jövőt, sőt, a múltat is.

Mi persze védekeztünk, ahogy tudtunk; kezdetben minden férfi gyermekkorától fegyverforgató embernek számított. Aztán ezt a feladatot átvették a földesúri bandériumok, a zsoldosok, idegen uralkodók idegen katonái. A modern korban a sorozott katonák tömeghadseregei vívtak szörnyű háborúkat milliónyi halottal, mígnem következett a „demokratikus” világ, ahol az előre kiosztott helyezések nyomán

olyan politikusok ültek a bársonyszékekbe, akik külön háborúk nélkül is átadták az ellenségnek mindazt, amire a foga fájt.

Ezt a játékot játszották el a szovjetek is: miután minden pártot betiltottak, minden ellenzéki politikust megöltek, lecsuktak, elüldöztek, utána „választásokat” tartottak, ami legitimálta őket.

Mára kifinomultabb módszerekkel akarják barátaink a javunkat (javainkat). Az általános választójog miatt meg kell győzniük – meg kell vezetniük – a szavazókat arról, hogy ne a saját érdekeiket és értékeiket kövessék, hanem bízzák magukat olyanokra, akik elveszik tőlük földjüket, vizüket, asszonyaikat és jövőjüket. Ráadásul még önként, dalolva, lelkesedve adjanak erre felhatalmazást.

hirdetés

Mi pedig újra és újra belefutunk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, a jó kormányzás, az eredmények önmagukban elegendőek ahhoz, hogy egy pártot vagy személyt hatalomban tartsanak.

Valójában a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Mivel ma nem a harcmezőn, hanem a választáson dől el, kinek a kezébe kerül a hatalom, a mai kor fegyvere a tömegek manipulációjának megfelelő megszervezése pénzzel, befolyással, ügynökökkel és hasznos idiótákkal. Ellenségeinknek természetesen ismét rendelkezésükre állnak a legkorszerűbb eszközök: internetes közösségi oldalak, a suttogó propaganda digitális kiterjesztése, a jó akaratúak rossznak ábrázolása, a rosszak és alkalmatlanok szimpatikussá tétele.

Ma annyival is nehezebb, hogy nem tudjuk pontosan meghatározni, ki is vetett szemet ránk és a (nemzeti) vagyonunkra. Nincs felvállalt neve, zászlaja, hadvezére, hiányzik a nyílt hadüzenet. De ha megkapargatjuk, akkor azért mégis megnevezhetjük. Az ellenség a globalizmus (amely jól meghatározható cégeket, tőkés érdekcsoportokat, családokat jelöl), még hadvezért is nevesítettünk, aki ugyan öregszik, de mégis militánsan képviseli őket. Zászlójuk a szivárvány minden színében pompázik, a hadüzenet sokféle formában létezik;

lehet hetes cikkely, kötelezettségszegési eljárás, de lassan már karácsonyi ajándék is.

A helyzet azonban nem reménytelen; legyőztük vagy túléltük a törököket, a Habsburgokat, a bolsevikokat. Sem oszmán, sem osztrák, sem Harmadik Birodalom, sem Szovjetunió nincsen, mi meg még mindig itt küszködünk az aktuális nagyhatalommal. Annyival még kellemesebb is a helyzetünk, hogy nem kell lövészárkokban hasalni, nem tépi le lábunkat az akna, szemünket is csak egészen ritka, kivételes alkalmakkal lövik ki. A végeredmény azonban ugyanaz lesz, mintha a fronton szenvednénk vereséget:

életminőségünk, földünk, vizünk, történelmünk, szuverenitásunk, gyerekeink sorsa a tét.

Egy-egy olyan választás után, mint a mostani önkormányzati volt Budapesten, verjük a fejünket a falba, hogy magunknak tesszük lehetetlenné az életünket, csak rajtunk múlik, és elszúrjuk. De nem csak rajtunk múlik, az agymosás borzasztó erős és hatékony, aljasabb és láthatatlanabb, mint egy párbaj vagy mint két hadsereg felvonulása egymással szemben. De a végeredmény ugyanaz. Az egyik fél győz, a másik veszít. A legnagyobb feladat pedig abban van, hogy tudatosítsuk az emberekben, ki is az ellenség, és milyen módszerei vannak. Attól, hogy nem közvetlenül fogja ránk a fegyvert, a célja még ugyanaz. A miénk pedig – amíg ezek között a feltételek között kell mozognunk –, hogy tájékoztassunk, érveljünk, győzzünk meg minél többeket. Mert visszajutottunk a kiindulási ponthoz: ma mindannyian katonák vagyunk; az igazság katonái.

Ahogy Ady írja az egyszeri magyarról:

„Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,/ Fejét, jussát, szivét kobozzák / S ha nehányan nem kiáltoznánk, /Azt se tudná, hogy őt pofozzák.”

(Fotó: Pixabay)