„Marxizmus nélkül nincs fasizmus” – interjú Máthé Áronnal

Máthé Áron a szeptember 16-án bemutatásra kerülő, „A nyilaskereszt árnyéka” című könyvében a magyarországi nemzeti szocializmust vizsgálja. Ernst Nolte német történész meghatározó megállapításai, úgy tűnik, hogy a magyar helyzetre is érvényesek. Nolte szerint „marxizmus nélkül nincs fasizmus. Nem érdemes ott fasizmusról beszélni, ahol nem léteznek a marxista megfelelőjükkel összehasonlítható szervezetnek és propagandának legalább a kezdeményei.” Máthé könyvében a VII. kerületben garázdálkodó Royal-házi pártszolgálatosok mellett Péntek István nyilas ideológus életútjával, és eszméivel is megismerteti az olvasót. Péntek számára nem létezett szocializmus anélkül, hogy az nacionalista ne lenne, de nacionalizmust sem fogadott el szocializmus nélkül.

– Korábban a zuglói nyilasokról, új könyvében többek között a VII. kerületben garázdálkodó, Royal-házi pártszolgálatosokról ír. A Nemzeti Emlékezet Bizottság alelnökét miért foglalkoztatja ilyen intenzíven a nyilaskeresztes mozgalom?

– A huszadik század a tömegember évszázada volt. Az egyén tagadására épült fel két nagyon komoly totális diktatúra. Magyarországon a nemzetiszocializmusról lehetett ugyan beszélni, de csak egy másik diktatúra körülményei között, s ez értelemszerűen elhallgatásokhoz, torzításokhoz vezetett. Ezzel az örökséggel is meg kell küzdenünk, hogy tisztán láthassuk múltunk sötét árnyait.

– A marxista és nemzetiszocialista ideológiák sok hasonlóságot mutatnak egymással. Nem véletlen tehát, hogy a levitézlett nyilasok otthonra leltek az ÁVO-nál és a Magyar Kommunista Munkáspártnál, ahol egészen a rendszerváltozásig konzerválódtak, majd újult erővel sorakoztak fel különböző nacionalista pártok hangadóiként. Ezért is inog meg az az antiszemita állítás, miszerint az ÁVO csupa bosszúra szomjas, kommunista zsidóból állt? 

– Vannak arra adatok, hogy nyilasok átöltöznek – például a gyömrői gyilkosságok esetében tesznek erről említést – azonban a PRO, majd az ÁVO-ÁVH esetében én nem tudnék erre százalékos arányt sem mondani, ez tehát nem volt annyira jellemző, legalábbis a központi apparátusban semmiképpen. A Nemzeti Emlékezet Bizottsága által felkarolt vidéktörténeti kutatások azonban meglepő adatokat hoznak felszínre. Rigó Róbert kutatásai szerint a kecskeméti MKP helyi vezetői, a népbírák és a politikai nyomozók egy része korábban a helyi Nyilaskeresztes Párt tagjai voltak. A korabeli újságokat böngészve magam is találtam 1945-ből ilyen jellegű hírt Budapestről. A másik odalát nézve a dolognak, természetes, hogy az egész ÁVH nem csupa bosszúszomjas, kommunista zsidóból állt.

A jelenség azonban létezett.

Még a hetvenes években kiadott forrásgyűjtemény szerint a következő volt a helyzet szintén Kecskeméten: „Bánó Mihály rendőrfőkapitányi megbízása után volt munkaszolgálatosokból és Budapestről menekült fiatalemberekből félelmetes, tettre kész politikai nyomozócsoportot állított össze. (…) Miután a politikai nyomozók többségének bő tapasztalatuk volt a fasiszta rendszer embertelen bánásmódjából, vallatási módszereiből, nem tudtak szabadulni a bosszú érzésétől. (…) Tagadhatatlan, hogy a politikai osztály alapos munkát végzett.”.

Ugyanerre utalt Kádár János, amikor budapesti rendőrfőkapitány helyettesként ezt írta: „Jellemző tünet a zsidók beáramlása” [t.i. a rendőrségbe]. Volt erre utalás egyébként a Napfény íze című filmben is, és végül is nem ördögtől való a gondolat, hogy a korábban megaláztatásokat, bántalmazásokat szenvedett, családjukat elvesztő fiatalemberek retorziós érzésektől vezérelve beállnak az új hatalom erőszakszervezetébe. Ezt persze a kommunista párt igyekezett a saját céljaira felhasználni. Heller Ágnes írja visszaemlékezéseiben: „Rákosiék zsidó származásúak voltak, de nem voltak zsidók. A zsidó származás garantálta a gyökértelenséget. A gyökértelen embert könnyű dróton rángatni. Fél és retteg.” Egy teljesen más szemszögből, de hasonló eredményre jutva pedig Dénes Béla – a nagy cionista harcos – ezt írja: „Most majd meglátjuk, mondta [az ávós nyomozó], hogy ebben az országban nemcsak Mindszentyéket nem tűrik, de a cionistákat sem. Mert a cionisták legalább olyan veszélyesek, hiszen őket a nemzetközi zsidóság támogatja. Később is elég sok zsidó nyomozóval akadtam össze az ÁVO-n, legnagyobb részüknek halvány fogalmuk sem volt, nemcsak a cionizmusról, de a zsidóságról sem.”

– Miben látja annak az okát, hogy évtizedek teltek el úgy, hogy a nyilasok kegyetlenkedéseiről alig esett szó a közbeszédben, illetve történeti munkákban?

– Halas Lajos, a kommunista R-Gárda vezetője azt írja, hogy számos helyen a korábbi nyilas székházakat foglalta el a kommunista párt rendezőgárdája (valójában rohamcsapata). Ez nemcsak praktikus okokból – a fegyverek megszerzése miatt – történt így, hanem nagyon is szimbolikus okokból. A kommunista diktatúra nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy a Horthy-rendszer erősen szemben állt a szélsőséges nyilasmozgalommal, és azzal sem, hogy a nyilasok lényegében véve ugyanazt mondták, mint a marxista munkáspártok – persze antiszemita töltettel kiegészítve.

– A nyilas párt egyik kevésbé ismert alakjával, Péntek Istvánnal is részletesen foglalkozik. Ő a nyilas mozgalom főideológusai közé tartozott, akinek a „marxi bölcselet mellett valami kielégítetlen hiányérzete maradt”.  A főideológus „nem ismer el szocializmust anélkül,hogy az nacionalista ne lenne, de nacionalizmust sem fogad el szocializmus nélkül.” Ez a bizarr kettősség végig jelen van a párt ideológiájában?

– Igen, ez volt az, amivel nehéz volt mit kezdeni. Először Ránki György mutatott rá, a nyilasok voltaképpen munkáspártként funkcionáltak az 1939-es választások eredményei alapján. Később azután erről már részletesen lehetett beszélni, de kísérteties hasonlóságukat baloldali műhelyek még a mai napig is tagadni igyekeznek. 

– Könyvében bizarr kép bontakozik ki a nyilasok hitvilágáról, mely újszövetségi tanításokat fűszerez nacionalizmussal. „A magyar nemzetiszocialista párt alapja a Szentírás. Kénytelenek vagyunk figyelmeztetni a katolikus és református papságot: ne tartsák távol tőlünk magukat.” Szálasiék  ezzel a felszólítással toboroztak a lelkészek között. Milyen százalékban vállaltak szerepet az egyházi vezetők  a mozgalomban?

– Én ezt nem toborzásnak, hanem fenyegetésnek hallom. Bár százalékot nem tudok mondani, de a magyar egyházak tagjai közül alig maroknyian támogatták a nyilasok erőszakosnak, erőltetettnek, rosszabb esetben eszelősnek tűnő elképzeléseit. 

– Kun András alakja 1945 után összeforrt a katolikus egyházzal, annak ellenére, hogy mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a nyírbátori papnövendék kilépett a szerzetesi közösségből és mintegy jelmezként hordott reverendát. A kommunista hatalomnak kapóra jöttek ezek a szélsőséges példák.

– Igen, miközben a hitvalló egyház egyszerű gesztusairól, vagy éppen az embermentésben vállalt szerepéről jól esett megfeledkezniük. Ne felejtsük el, hogy Zuglóban a Slachta Margit-féle szürke nővérek rendháza – ahol üldözötteket bújtattak – éppen szemben volt a nyilas pártházzal! 

– Miben különbözik a vidéki nyilasok szerepe a budapestiekétől?

– A nyilasterror elsősorban Budapesten szedte áldozatait az üldözöttek közül, hiszen itt maradt meg jelentékeny zsidó közösség 1944 végén. Másfelől az ország keleti fele 1944. október 15-ére, a nyilaspuccs napjára már szovjet megszállás alá került, így itt értelemszerűen nem bontakozhatott ki a nyilas terror (mint például Szegeden) vagy csak néhány napig, néhány hétig tartott (mint például Miskolcon).  Persze az is érdekes, hogy a vidéki zsidók gettósításakor, több levéltári dokumentum bizonyítja azt, hogy voltak falvak, kisvárosok, ahol a testüregi motozásokat a helyi nyilas párt női aktivistái önkéntesként végezték el. 

– Hogy látja az állambiztonsági iratok, illetve a népbírósági perek tükrében előfordult-e kettős mérce az ítélethozatalban? Miért kaphatott amnesztiát Földi Béla, a brutális gyilkos 1957-ben, pontosan egy évvel a forradalom után?  Kröszöl Vilmos, a hírhedt zuglói mészáros az 50-es években vígan korzózott a Duna parton, annak ellenére, hogy Marosán Györgyöt egy túlélő szemtanú minderről levélben tájékoztatta.

– A népbírósági eljárások politikai eljárások is voltak. Többnyire alárendelődtek a kommunista párt sajátos hatalmi igényeinek, céljainak. Ezek mentén került sor a felderítési, nyomozati munka felgyorsítására, vagy éppen szüneteltetésére. A hatvanas években újra elővett nyilas-ügyek is egy ilyen keretrendszerben értelmezhetőek. 

– Kik azok a nyilasok közé szakadt, megtévesztett munkások, akikkel a Kádár-rendszer kesztyűs kézzel bánt? Talán Földi Bélát is ebbe a kategóriába sorolta az igazságszolgáltatás, ezért szabadul nagyon hamar?  Vagy Ifjabb Michalik Monostori Gyula exnyilas, aki aztán a néphadsereg tisztje lett?

– Én nem feltétlenül a pártszolgálatosok között keresném őket. Egyszerű melósok, akik főként az 1938-1941 közötti nemzetiszocialista hullám idején kerültek közel a nyilas pártokhoz. Nógrádi Sándor, az egyik vezető kommunista káder írta visszaemlékezésében, hogy Ózdon több fiatal munkással beszélt, akik beléptek a nyilas pártba, idézem: „mert annak vezetői megígérték, hogy harcba szállnak a bérek felemeléséért. Ezzel a demagógiával a nyilasoknak sikerült a gyári dolgozókat Salgótarjánban és más helyeken is megtéveszteni. Láttam, hogy komoly fiatal munkások, akiket csak megtévesztettek a fasiszták, de soha meg nem győztek”. Szóval a szocdemek erőtlensége és a német nácik gravitációs ereje miatt a nyilasok sok magyar munkás és bányászt érhettek el a harmincas évek legvégén.

 

Radics Mária