Az idő jelei

Ha tél, hideg idő, havazás kapcsán arra gondolunk, kik vannak a legnagyobb veszélyben, joggal jutnak eszünkbe hajléktalan embertársaink. Pedig a tragédia gyakran ott történik, ahol talán kevésbé számítunk rá: egyedül élő, magányos idős emberek, akik szociális szempontból a legsérülékenyebbek közül valók, ebben az időszakban veszélyeztetett helyzetben vannak. Ők biztosan különleges figyelmet érdemelnek.

Évről-évre szembesülünk, hogy egy erősebb havazás pillanatok alatt képes megbénítani a közlekedést az utakon. Sokszor bosszankodunk is emiatt: miért nem tisztítják meg az utakat gyorsabban, miért nem megy gördülékenyebben a síkosságmentesítés?

Ennek ellenére, kevésbé kritikusan azonban, talán mindnyájan érezzük és elfogadjuk, hogy ahogy nekünk is időre van szükségünk saját ,,portánk”, a járda, a bejáró letakarításához, ez a közterületekre is igaz. Mindezek ellenére sem mindig jut eszünkbe, hogy nem csak a járművek közlekedése nehezebb ilyenkor, hanem azoké is, akik kerekesszékkel, bottal, járókerettel élnek; vagy ,,csupán” idős, meggyengült, magányossá vált emberek. Számukra túl nagy erőfeszítés lenne a hóban a házból, lakásból kijutni.

Ők azok, akik ilyenkor gyakrabban zárják magukra az ajtót, várva a jobb időt. Akiket ellát a család, a segítő, biztonságban érezhetik magukat: ők ilyenkor is a figyelem fókuszában vannak. Gondozóik pontosan tudják, hogy feladataik, felelősségük megnövekszik velük kapcsolatban.

Mi a helyzet azokkal, akik segítség nélkül, egyedül, önállóan élnek? Akik az udvarról hordják a tüzelőt, állataikat gondozzák, és a legkisebb komfortot is nélkülözik? Hogyan jutnak orvoshoz, patikába, friss kenyérhez, tűzifához?

Sok apróság is jelzi, ha szükség van a külső segítségre. Ha nincs letakarítva a ház bejárata a hótól. Vagy nem füstöl a kémény. Esetleg gazdáját keresve régóta ugat az éhes kutya az udvarban. Netán a postaládából két napja kilóg valamelyik kereskedő rendkívüli ajánlata. Számtalan jel figyelmeztethet bennünket arra, hogy valami nincs rendben.

Még fontosabb, ha jelek nélkül is tudatosan figyelünk egymásra.

A kisebb falvakban gyakran még megmaradt, élő a közösség, amelyben nehéz igazán elveszettnek lenni. Ismerik egymást a szomszédok és észreveszik, ha valaki a megszokott napi tevékenységét, mozgását elhagyja. Ezeken a helyeken „rá is nyitják” a másikra az ajtót.

Sokkal nehezebb ez azokban a nagyvárosi település részeken, ahol a múlt kisebb házai összeolvadnak az új lakónegyedekkel, modern családi házakkal, lakóparkokkal. A városi létformát és az ezzel együtt járó egymástól való eltávolodást, elidegenedést a helyi közösségek gyengülését, éppen azok szenvedik el először, akik a leginkább rászorulnának a figyelemre.

Figyeljünk tehát az „idő jeleire”, különösen a rossz idő jeleire!

Ne tartsuk kínosnak becsöngetni valakihez, akiért aggódunk.

Még akkor sem, ha mosolyogva ajtót nyit, és kiderül, tévedtünk, mert minden rendben van.


Győri-Dani Lajos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke