Nem tudom, mennyire méltó az, hogy egy fiatalember keze írjon Antall Józsefről cikket a virtuális tollal, de akárhogy is, kísérletet teszek erre. A közelgő évfordulót látva merült fel bennem az a késztetés, hogy eddigi tudásomat bővítve kicsit jobban is megismerkedjem Antall József alakjával, mert úgy éreztem,  az eddigieknél jóval többet illene tudnom róla.

A témában való elmerülés előtt meg kell jegyeznem, hogy a fent idézett Debreczeni József politikai fellépését magam is kritikával tudom illetni sok helyütt, de két dolgot nem lehet tőle elvitatni. Egyrészt azt, hogy kiváló írói képességekkel van megáldva, másrészt pedig azt, hogy ennek is köszönhetően  jól meg tudta rajzolni Antall József portréját. Ennek megfelelően cikkünkben is az ő munkáját fogom idézni számos alkalommal.

Minden személy esetében az egyik leginkább meghatározó tényező az, hogy milyen családba születik. Antall Józsefnek egy kivételes örökséggel rendelkezőbe volt szerencséje megérkezni. Ilyen családok napjainkban – azt hiszem, nem túlzás mondani – már nem léteznek. Az a generáció, amely a 20. század második derekán nőtt fel, egész egyszerűen nem tudott nagymérvű elődeinek nyomdokaiba lépni – legalábbis így vélem én annak a generációnak a mezejéről nézve, amelynek róluk kellene példát vennie.

Annyi azonban bizonyos, hogy Antall Józsefet gyakorlatilag gyerekkorától kezdve politikusnak nevelték. Édesapja – aki menekültügyi biztosként a II. világháború során számos ember életét mentette meg – már nagyon fiatal korától erre a pályára szánhatta őt. A volt miniszterelnök visszaemlékezése híven szemlélteti mindezt: „Ma is, ha felidézem, szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban Veszprém megyében az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy mi a demokrácia”.

Antall neveltetése tehát ennek megfelelően ment végbe. Középiskolába a piaristákhoz járt, s ebben a korszakban már kialakult benne az a céltudatos elhatározás is, hogy miként képzelné el későbbi pályafutását: „Tizenhat éves koromtól politikai pályára készültem, és az volt a vágyam, hogy publicista legyek”. Ezen elhatározás véghezvitelét megakadályozta a kommunista diktatúra kialakulása Magyarországon, amellyel saját elvei és erkölcsi értékrendje miatt nem tudott azonosulni, azonban ”hobbiként” továbbra is foglalkozott a politikával.

hirdetés

A középiskola után az ELTE történelem-magyar szakán végzett tanulmányokat, s a diploma megszerzése után az Eötvös József gimnáziumba került. Itt diákjai példaképévé vált, s az oktatás során igyekezett minél inkább független maradni a marxista politikai nyomástól, nem volt hajlandó az elvárt sarlókalapácsos mantrát ismételgetni a diákoknak.  1956-ban kisebb szerepet vállalt a Kisgazdapárt újraszervezése kapcsán, ennek köszönhetően még inkább gyanússá vált a rendszer számára.  Mindez pedig végül ahhoz vezetett, hogy 1959 őszén a tanári pályától is eltiltották.

Ezt követően megfordult néhány munkakörben, 1960-62 között például könyvtárosként dolgozott. Komoly pályát azonban végül 1963-tól kezdve, az ekkor megalapított Orvostörténeti Múzeum keretében tudott befutni, amely politikailag az állampárt számára kevésbé számított fontosnak, mint a többi közintézmény.

A múzeumban töltött évek mellett azonban Antall hobbija továbbra is a politika maradt, még ha ezt a korábbiakhoz képest mások számára kevésbé is hangoztatta. Ennek jó példája az, hogy a hatvanas-hetvenes évek során keletkezett személyes iratai közt számos olyan feljegyzés található, amelyek egy jövőbeli, demokratikus Magyarország felépítésének kereteit vázolják. Már ebben az időben részletes tervezeteket készített arról, hogy egy demokratikus átalakítást követően milyen lehet majd az új Magyarország berendezkedése, a legfelsőbb szinttől a legalsóig mindent megtervezett.

Mindennek az ideje azonban csupán jóval később érkezhetett el, s az eltelt idő Antallt sem hagyta érintetlenül. Előnyére vált , hogy további tudásra és tapasztalatokra tett szert, s ennek is köszönhetően végül ő válhatott később a rendszerváltás kori politika doyenjévé. Hátrányára vált azonban az, hogy a történelmi lehetőség már egy olyan korban érte őt, amikor hiányzott belőle a fiatalságot jellemző erő, illetve az állandóan változó körülményekhez való alkalmazkodás képessége.  És amint az ismert, épp a rendszerváltás korszakában támadta meg őt az a rákos megbetegedés, amely végül halálához is vezetett.

Mindemellett azonban mégiscsak ő volt a rendszerváltás korának az a vezetője, aki kellő felkészültséggel tudta képviselni a nemzet érdekeit.  Hosszú és rögös út vezette őt ide, s az átalakulás első pillanataiban korántsem volt egyértelmű, hogy ő lesz majd a demokratizálódó Magyarország első miniszterelnöke, vagy hogy egyáltalán komoly szerepet fog játszani az átalakulásban. 1989 nyarán, illetve őszén vált ez csupán evidenssé. A hosszú út utolsó állomása az volt, amikor október 21-én elsöprő többséggel az MDF elnökévé választották őt.

A párt elnökeként sem volt könnyű dolga, ugyanis ebben az időben az SZDSZ a Négyigenes népszavazás és sajtótámadások által igyekezett lejáratni az MDF-et azzal az érvvel, hogy le akarnak paktálni azokkal, akik a kommunista rendszerből át akarják menteni hatalmukat. Az MDF a politikai harctéren ezzel az érvvel szemben kicsit ”öreguras” politikát képviselt, nem tudott a sajtóban kellő erővel fellépni a lejárató propaganda ellen.

Épp ezért is volt fontos az, hogy Antall személyében egy logikusan cselekvő és feddhetetlen vezető került a párt élére. Olyan vezető, aki később gyakorlatilag az egyetlen, igazán hiteles miniszterelnök-jelöltje lett az 1990-es választásoknak. Érdemes megnézni csak az alábbi vitát erről.

A választások során ennek fényében sikert is aratott. Az első fordulóban az MDF csupán 24,7%-ot szerzett, s az SZDSZ a maga 21,4 százalékával nem sokkal maradt le.  A második forduló tekintetében viszont meghatározó momentum volt az, hogy az MDF pártközi megállapodások keretében meg tudta nyerni a kisgazdák és a kereszténydemokraták támogatását, amivel szemben az SZDSZ csupán a Fidesz támogatására számíthatott.

Ezáltal a második fordulóban az MDF már a parlamenti mandátum 42,7%-át szerezte meg, s mindez még kiegészült a koalíciópartnerek támogatásával.  Vagyis nem maradt kérdéses, hogy kinek a vezetésével alakulhat meg az új kormány.

E kormányt – a korszakban elhangzott vádakkal ellentétben – joggal nevezhetjük szakértői kormánynak.  Az új, demokratikus hatalom komoly feladatot kapott azáltal, hogy a társadalmat és a piacot egyaránt óriási mértékben át kellett alakítani annak érdekében, hogy megvalósulhasson a demokratikus berendezkedés.

Valószínű, hogy nem minden esetben sikerült a lehető legjobb megoldásokat megtalálni. Ráadásul sem Antall, sem az MDF nem tudta megtartani/növelni támogatottságát a közvéleményben, ez elsősorban az akkori médiaháború elvesztéséhez köthető.

Hasonlóság a 90-es évek eleje és a 2010-es évek közepe-vége közt, hogy a kormányoldallal szemben az ellenzéknek egyik esetben sem volt meg a saját, konstruktív, összefüggő programja. Az ellenzéki politika a kormány munkájának aláaknázásában és hiteltelenítésében merült ki elsősorban.

Antall Józsefet az először 1990-ben jelentkező betegség végül 1993 alkonyán ragadta el. Halála rögtön a politikai harcok kiújulásához vezetett, s az MDF az ő elvesztését sosem tudta kiheverni, az ő halálával indult meg a párt lassú elmúlása is.

Antall Józsefnek komoly szerepe volt abban is, hogy a keresztényi gondolkodást és a kereszténydemokráciát igyekezett megvédeni a liberális oldalról érkező támadásoktól. „Önmagában politikai gondolkodásbeli feszültség, ha valakit azért támadnak, mert…keresztény értékekről beszél….A keresztény értékek azt jelentik, amit a kereszténység egész Európa számára jelent: etikát, lelkiismereti szabadságot és az európai egység gondolatát” – nyilatkozta a miniszterelnök.

A kritikus szemlélet jegyében meg kell jegyeznünk azt is, hogy Antall József sem volt hibátlan. Talán hibaként róható fel az ő részére az, hogy bizonyos alkalmakkor a hiúság csapdájába esett bele. Ezt tükrözi az is, hogy korábbi politikai pályáját például visszaemlékezései során néhány alkalommal szépítette a valósághoz képest. Bizonyos alkalmakkor pedig túlságosan is arról a bizonyos magas lóról nyilatkozott egy-egy kérdésben.

Emellett pedig hibája volt még az, hogy nem minden esetben tudott alkalmazkodni a megváltozott világhoz, az 1990-es években kialakult politikai valósághoz és nehezen tudott alkalmazkodni a politikai harctér követelményeihez – illetve vélhetően nem is minden esetben akart lesüllyedni azoknak a politikai intrikáknak a szintjére, amelyeket az ellenzék nála jóval ügyesebben csinált.

Mindez azonban nem von le érdemeiből, s nem cáfolja meg azt a tényt, hogy a rendszerváltás korszakának legtisztább politikai vízióval rendelkező államférfija volt ő. Egy olyan, kiemelkedő kvalitású politikus, aki korrumpálhatatlan volt és szándéka valóban az volt, hogy tevékenysége által népét és nemzetét szolgálhassa. 

A ma felnövő fiatalság napjainkban már egyre kevesebb ehhez hasonló példát talál. Különösen amiatt is, hogy az egymással ellenségeskedő politikai erők, a jobb és a baloldal egyaránt a másik oldal nagy formátumú politikusainak lejáratására törekszenek. Épp ezért kell azonban megpróbálnunk ápolni Antall József és a hozzá hasonló, a nemzetért tenni akaró politikusok örökségét, s megkísérelnünk méltóvá válni mindarra, amit az ő generációjuk ránk hagyott.