Sorra érkeztek az elmúlt napokban azok a nyilatkozatok, amelyek a háborúra készítették fel Európát. Hogy mi lesz ennek a vége? Egyelőre nem lehet látni.

A sort Emmanuel Macron francia elnök nyitotta, amikor arról beszélt, hogy a Nyugatnak meg kell fontolnia szárazföldi csapatok Ukrajnába küldését. Macron szavait akkor komoly felháborodás fogadta, és sokan azt gondolták, hogy csak félreértelmezték azt, amit mondott. Ő azonban azóta többször is megerősítette ezt, mondván Oroszország semmiképpen nem nyerheti meg ezt a háborút, éppen ezért kell minden megoldáson gondolkodni. Eleinte úgy tűnt, Macron egyedül marad ezzel az álláspontjával, azonban azóta két balti állam, a cseh elnök és a lengyel külügyminiszter is tett olyan kijelentést, amely egyértelműen, vagy sejtetve, de arra utal, hogy támogatják a francia elképzeléseket. Sőt, közben

Macron is szintet lépett és elkezdte kritizálni azokat, akik vonakodnak támogatni őt őrült tervében.

A minap ugyanis úgy fogalmazott, hogy a németek azért óvatosabbak ebben a kérdésben, mert nincs atomfegyverük, ellentétben a franciákkal. Hát, ettől nem lettünk nyugodtabbak. Ugyanis éppen annak kellene igazán óvatosnak, megfontoltnak, békepártinak lennie, akinek a kezében ott van az atombomba jelentette erő. Nem kérkedni kellene ezzel, és arról beszélni, hogy hogyan lehetne egy másik atomhatalmat megtámadni.

És bár sok nyugati vezető óvatosan kommentálta Macron terveit, a háborús pszichózis jól láthatóan a mérsékeltebb országokon is kezd eluralkodni. Dánia nemrég arról döntött, hogy hamarosan a nőket is besorozhatják a hadseregbe, több ország a sorkatonaság visszaállítását tervezi, a német oktatási miniszter pedig arra szólította fel az iskolákat, hogy kezdjék el háborús ismeretek oktatását a diákoknak. Nem jobb a helyzet Uniós szinten sem, egy hónapon belül ugyanis az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnöke is arról beszélt, vagy írt, hogy Európát át kell állítani a háborús gazdaságra. 

Ami a leginkább rémisztő, hogy a vezetők többsége a háborúval kapcsolatos nyilatkozatát lelkesen teszi, azzal a meggyőződéssel, hogy Ukrajnát segíteni Európa erkölcsi kötelessége.

És valóban: a segítség erkölcsi kötelesség, mondhatnám azt is, hogy a keresztény Európa nem is tehet mást, minthogy segít. Segít az elesetten, a bajbajutotton. Csakhogy Európa nagy része már nem keresztény mivolta miatt segít, hanem azért, mert foglya a saját ideológiájának és az amerikai demokrata háborús héjáknak. És a keresztény kötelesség sem úgy szól, hogy segíts akkor is, ha te abba belerokkansz. Merthogy Európa most éppen ezt teszi. A saját jólétét és biztonságát áldozza fel Ukrajnáért. És most már a saját fiaival is ezt tenné. 

79 éve már, hogy lezárult a II. világháború Nyugat-Európában. Ezt azt jelenti, hogy a kontinens szerencsésebb, nyugati felén ilyen hosszú ideje nem dúlt semmilyen háború. 79 éve az élet az építkezésről, a tervekről, a békéről szól.

79 év pedig azt is jelenti, hogy alig maradt olyan élő ember, akinek saját emlékei vannak arról a borzalomról, arról a pusztításról, arról a nyomorról, amelyet a II. világháború okozott. Maradtak a képek, az újságcikkek, a kevésbé átélhető visszaemlékezések. És közben már a negyedik generáció nő fel békében. Ha mindezt összegezzük, akár érthető is lehet az amnézia. Ahogyan történt ez az I. és a II. világháború előtt is.

Csakhogy politikai vezetőket általában azért választunk, hogy józanabbak legyenek, mint a nép, és a többség nevében olyan döntéseket hozzanak, amelyek a jólétet szolgálják. Most a helyzet megfordult: az emberek azok, akik nem akarnak háborút, míg a vezetőik igen. A józanság a politikusokról a társadalomra szállt. Mi pedig abban bízhatunk, hogy még időben elérkezik a békepárti fordulat az EP- és az amerikai elnökválasztáson, és még azelőtt meg tudjuk állítani ezt az őrületet, mielőtt késő lenne.

Címlapkép: Joe Biden amerikai elnök (j) fogadja Emmanuel Macron francia államfőt a washingtoni Fehér Ház előtt 2022. december elsején. Fotó: MTI/EPA/Shawn Thew