Ungváry Zsolt: Provokációk és ellenhatások
Különleges dolog a Himnusz. A miénk aztán igazán az, hiszen már eleve ezzel a címmel íródott. Talán egyedüliként a hasonló művek közül önvizsgálatot, bűnbánatot, vezeklést is hordoz. Sokkal több egy puszta versnél és dallamnál, valóban a sorsunk és összetartozásunk, büszkeségünk és reményünk benne van, s noha – Trianon óta még kissé le is lassítva – mélabús gyászéneknek hangzik, ezzel ünnepelünk: az ország születésnapját; elbukott, de céljaikban utólag mégis beteljesülő forradalmainkat; győztes sportolóinkat.
Augusztus 20-án egy énekesnő valamelyik rendezvényen kezében cigarettával, ülve, állítólag hamisan énekelte el, aminek nagy visszhangja kerekedett. Nem vitt rá a lélek, hogy megnézzem a felvételt, tartva attól az idegen kifejezéssel szekunder szégyenérzetnek nevezett jelenségtől, amikor kívülállóként magam jövök zavarba, annyira kellemetlen a jelenet. A hölgy elérte, amit polgárpukkasztásból akart: egy szubkultúra buborékjából néhány napra az országos média reflektorfényébe került. Ilyenkor felsorakozik a mára megkövesedett két tábor: a nemzetiek háborognak, a globalisták mentegetik a performanszt.
Az év nagy részében a művészetbe, adott kulturális keretek közötti önkifejezésbe sok minden belefér. Egy színdarabban az efféle betét jellemezhet szereplőt, tükröt tarthat, különféle asszociációkat kelthet. A nemzeti ünnepen azonban mindenképpen gúnyolódásnak, provokációnak hat. Vannak dolgok, amikkel nem viccelünk. Nem véletlen, hogy kocsmai összezördülésnél egymás édesanyjának emlegetése a legdurvább ingerlés. Augusztus 20-án a Himnusz parafrázisa ehhez hasonló. Amiképpen karácsonykor vagy húsvétkor sem ildomos vallásgyalázó cikkekkel, filmekkel előállni. (Mégis megtörténik.)
Ahelyett, hogy megtalálnánk legalább néhány közös pontot, az alapvető értékeken is összezördülünk. Hazánk évezredes államiságának megünneplésekor egyesek azt számolgatják, hány kórházi ágy telt volna ki a tűzijátékból, mintha odahaza sosem vennének gyertyát a tortára, hiszen abból lázcsillapító, hőmérő vagy új ajtókilincs is lehetne.
Az igazán lényeges dolgok helyett a lényegteleneket ragozzuk, próbáljuk megmagyarázni, felderíteni, a fontosakat pótolni velük. Nem merünk a legnagyobb kérdésekkel szembenézni, helyette állóháborúkat vívunk a mocsárban szavakon és tetteken.
A vasárnapi (évközi 21.) evangéliumban azt kérdezik Jézustól, hogy hányan fognak üdvözülni. (Lk. 13,22-30) Ő erre nem ad konkrét választ; ha nagyon kicsi számot mondana, mindenki legyintene, hogy esélytelen, meg sem próbálja. Ha nagyot, akkor meg elkényelmesítené a híveket. Azt mondja: törekedjetek bemenni a szűk kapun. Vagyis nehéz a bejutás, de meg lehet dolgozni érte. Nem számolgatni kell, nem a többieket figyelni, hanem a magunk dolgát jól végezni.
Ha egymás letaposása helyett önmérsékletre törekszünk, jobb hangulatú és mégis működőképesebb lesz a világ. Képzeljük el, hogy egy társaságban mindenki önzetlen, jószándékú, alázatos. Az ebéd végén el kell mosogatni, egymást túlharsogva jelentkeznek a munkára. Szeretetben, barátságban, veszekedés nélkül. Ha mindenki önző, erőszakos, egoista, akkor igyekeznek másra hagyni vagy kényszeríteni a feladatot. Civakodás, kiabálás, sértések közepette dől el, mi lesz. A végeredmény ugyanaz: el lesz mosogatva. De nagyon nem mindegy az oda vezető út maga sem, a közösségre gyakorolt hatásról nem is szólva.
Az igazán problematikus viszont az, ha jószívű szorgalmasok és másokon átgázoló nagyképű önimádók vannak együtt, mert ilyenkor mindig az alázatosak dolgoznak, a beképzeltek pedig uralkodnak.
Ezért van, hogy amíg ez a helyzet áll fenn, az önzetlenek nem tehetik meg, hogy minden provokációt eltűrnek, mert az a gonoszok diadalához vezet a jók felett. Az pedig semmiképpen sem kívánatos.
Vezetőkép: Facebook
