Ungváry Zsolt: Áldozat – 4. (folytatásos kisregény)
A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.
4. RÉSZ (3. RÉSZ) (2. RÉSZ) (1. RÉSZ)
A fiú
Edina gyorsan beszélt, hangszíne folytonosan változott, olykor megtorpant, valamit mutogatott, a fiú szemébe nézett, aztán hirtelen belekarolt, s vonszolta magával. Lengyel-Szabó László (így viselte, felvéve az anyja vezetéknevét is a túl egyszerű Szabó László elé) beletörődően lépegetett a lány mellett, gondolatai egészen másutt jártak. Hihetetlennek és értelmetlennek tartotta, hogy ezt a csacsogást kelljen hallgatnia évekig – pláne élethossziglan –, s úgy érezte, az volna tisztességes, ha ezt végre Edinával is közölné.
Az elbeszélés valami lényeges ponthoz érhetett, mert a lány megrángatta a karját.
– László!
– Tessék?
– Azt kérdeztem, veszel-e nekem fagylaltot?
– Persze. Miért ne vennék? – kérdezett vissza csodálkozva.
Fagyijukat nyalva lesétáltak a Duna partra, s leültek a kőre. A folyó két lépcsőfoknyival alattuk hömpölygött. Edina csak beszélt és nyalt és megint beszélt. László lopva rá-rápillantott a gombócok mögül, a lány hadonászott, magyarázott, időnként nyalt, azután folytatta. Világgazdasági folyamatokról, munkanélküliségről, államháztartásról meg költségvetésről. Utána adókról és kamatokról, kis szusszanást követően fejvadász cégekről, jó állásokról, jobb állásokról, fizetésekről és a végén még pénzről. Az egész világ izgalmasan, fenyegetően; fenyegető izgalommal tornyosult föléjük, s mire a fagylalt elfogyott, Edina odafordította a fiú felé csinos kis arcát.
– Nehéz lesz elevickélni a világban. Téged nem aggaszt néha?
„Ha hirtelen belecsúsznánk a Dunába, akkor az egész olyan viccesen érdektelennek tűnne…”, gondolta László.
– Mindenki úgy beszél hozzám, mint valami pszichológushoz – mondta.
– Tessék? – kérdezett vissza Edina, mert más jellegű válaszra számított.
– Mindenki nekem önti ki a lelkét.
– Mindenki? – csattant fel Edina. – Mindenki? Én nem vagyok mindenki. Vagy mindenkivel itt szoktál fagyizni a Duna parton?
– Nem, nem – tiltakozott László. – Nem szoktam fagyizni senkivel.
Nem folytatta, pedig elmesélhette volna az esetet azzal a fura fickóval, aki – ki tudja, miért – egyszer a menzán leült az asztalához, és öt percen belül az összes lelki baját rázúdította. László csak hallgatta, hümmögött és táplálkozott. Aztán legközelebb egy lány vonta félre – csúnya, szeplős, kövér lány volt, semmi romantika –, akinek szintén volt lelkivilága, s azt megismertette vele. Valahogy elterjedhetett, hogy Lengyel-Szabó különleges érzékkel hallgatja meg mások problémáit, s a fiú is rájött, hogy hatni tud ezekre a szerencsétlenekre. Pedig szinte alig szólt valamit, mégis elégedetten távoztak, s ajánlgatták őt egymásnak. Arra azonban nem vágyott, hogy Edina is ilyen szerepbe tuszkolja. Az utóbbi időben abban sem volt biztos, vágyik-e bármire is Edinával kapcsolatban. Most is feszélyezte a jelenléte. Felállt.
– Elmegyünk? – pillantott föl a lány.
– Elmegyek – mondta László.
– Elmész? Órád van? – Nem, nincs órám. Csak úgy, elmegyek.
A lány döbbenten bámult utána, amint ruganyos léptekkel átsiet a piros lámpán, s eltűnik az Erzsébet híd irányába.
* * *
Nem sikerült észrevétlenül bejutnia a lakásba. Az anyja elébe sietett, kicsit felágaskodott, hogy megpuszilhassa. A cipőjét lerúgta; Szabóné szigorú tekintettel figyelte, de nem szólt. A cipőket azonban gondosan összefogta, és szépen, párban feltette a polcra.
– Mi történt az egyetemen?
– Semmi.
– Sosem történik semmi? Lassan már azon gondolkodhatsz, hová menjél majd állásba. Biztos beszéltek ilyesmiről. Nem?
– De igen.
– Na látod. Az egyik ügyfelem mesélte, akinek csak Suzukija volt, használt Suzukija, hogy a fia tavaly végzett, és valami olasz-magyar vegyes vállalatnál dolgozik. Többet keres, mint a szülei együtt. Vett részletre egy Hondát.
– Kaphatok teát?
– Teát? Persze, tessék – kitöltött a kancsóból a micimackós bögrébe. A hetedik születésnapjára kapta. A füle már letörött, de még jó állapotban volt.
– Befizettem a gázszámlát – szólt hirtelen az asszony. László csodálkozott, az anyja sosem szokta a háztartási ügyekkel traktálni.
– Sok volt? – erőltetett magára némi empátiát.
– Nem – vont vállat az asszony. – Nem vészes. Csak említettem.
– Kevés pénzünk van?
– Ugyan! Miért lenne kevés pénzünk? Amíg megvan a kezem meg a lábam, addig megélünk, egyetemre járhatsz. Kérsz egy párizsis kenyeret? Vaj nincs.
* * *
Az utóbbi időben órákat töltött azzal, hogy az ágyon hanyatt fekve a szemben lévő falat nézte, amelyiken egy hatalmas poszteren a római Szent Péter Bazilika látszott. Régebben az üres plafont bámulta, de amióta az egyik évfolyamtársától megkapta ezt a képet, váltott. A fiút különböző előadásokról már látásból ismerte, egyszer beszédbe elegyedtek a folyosón.
– Azt mondják, van érzéked az emberekhez – szólt.
– Ezt mondják? – kérdezett vissza László csekély érdeklődést mutatva.
– Igen. Híres vagy róla. Nem is tudtad?
– Marhaság. Az emberek szeretik, ha meghallgatják őket. Én meghallgatom.
– Ritka képesség.
– Ugyan már!
– De, de. Miért mentél közgazdásznak?
– Ott nincs szükség az emberek meghallgatására?
A másik töprengő arcot vágott.
– Kár lenne érted – felelte kitérően.
– Le akarod beszélni a konkurenciát a pályaválasztásról? – nevetett László.
– Neked van kedved ehhez a pályához? – kérdezett vissza az évfolyamtárs.
Válaszra nem nyílt mód, de László nem bánta. Maga sem hitte volna, hogy ez ilyen mélyen érinti. Van-e ehhez kedve? Persze, hogy nincs. Sosem gondolta, hogy lenne. De már késő letérni. S ugyan mi mást csinálna?
– Látod, te másokra figyelsz, és magaddal sem vagy tisztában… – mondta neki a fiatalember, amikor legközelebb találkoztak.
– Csak egyféleképpen lehet élni – szólt László. – Én már elindultam. Éppen elég dolog miatt kell aggódni, legalább abban legyek biztos, amivel foglalkozni fogok.
– Hogyne! Ez nagyon fontos.
Nézte a plafont hosszasan. Csupa bizonytalanság van a világban. És csupa fenyegetés. És újabbakkal hergelik az embert. A szomszéd szobából áthallatszik a televízió, amiben az ózonlyuk veszélyeire figyelmeztetnek. Múlt héten földrengés volt valahol, emberek ezreire dőlt rá a házuk. Ezek után még az ágyában sincs biztonságban senki.
– Ilyesmitől félsz? – kacagott Edina, amikor elmesélte neki.
– Miért, te nem?
– Nekem erre nincs időm. Mindenki tegye a dolgát, ahol van, ami nem tőlünk függ, azon kár bosszankodni.
– Minden tőlünk függ.
– Ugyan már! Az ózonlyuk ellen tehetetlen vagy. Öltözz fel nyáron is, és ne menj a napra délben.
– Nem az ózonlyukról beszélek – szólt türelmetlenül a fiú.
– Azt mondtad az előbb…
– Az példa volt. A kiszolgáltatottságra gondoltam. A halálra. A pusztulásra.
– Nézd – mondta neki az évfolyamtársa, akinek szintén kifejtette az aggodalmait –, a világot Isten nélkül nincs értelme magyarázni. Ha elfogadod, hogy csak ez a világ van, ózonlyukkal, földrengéssel, éghajlatváltozással, AIDS-szel, háborúkkal és a végén halállal, akkor valóban legjobb, ha mindannyian felakasztjuk magunkat, mielőtt begolyóznánk. Vagy jól berúgunk, hogy legalább arra a kis időre elfeledjük. Ha azonban munkálkodni akarsz, tervezni, nos, akkor együtt kell működni a nagy tervezővel, aki ezt az egészet kifundálta és működteti.
László furcsán nézett. Ez olyan váratlan fordulat volt számára az évfolyamtárs részéről, amit emésztenie kellett.
– Ez így túl egyszerű lenne… – rázta meg a fejét.
– Ha megértetted, akkor már nagyon egyszerű.
– A halál is?
– A halál elkerülhetetlen. Része az életnek. Kár tőle rettegni. Az idő elhozza. S az időnek úgyis csak itt van értelme, az anyagi lét keretei között.
– Azért az nem mindegy, mikor halunk meg – ellenkezett László.
– Látszólag. Idővel mindegy.
– Ezt nem értem.
– Nézzük egy példán. Vegyük az aradi vértanúkat. Tegyük fel, hogy az utolsó pillanatban kegyelmet kapnak. Vagy megtagadják a sorsukat, s beállnak Haynauhoz katonának. Azóta már így is, úgy is bőven meghaltak volna. A mártíriummal az életük beteljesedett, s mi százötven év után is emlékezünk rájuk. Földi szemmel nézve pedig nem lényegtelen, hogy valaki százötven éves hulla-e vagy csak százhuszonkettő?
–Ez felfoghatatlan – próbálta hárítani László a kényes témát.
A másik nevetett.
– Nem szabad, hogy a világot valami ellenséges, fenyegető rémnek érzékeld. Szoktad olvasni a Bibliát?
– Nem.
– De azért csak van otthon?
– Nem hinném.
A másik a táskájából előhúzott egy könyvecskét.
– Tessék. Újszövetség. Este lapozz bele.
Este belelapozott. Felnyitotta valahol. „Ezért mondom nektek, ne aggódjatok… A lélek több, mint az eledel, s a test több, mint a ruha. Vegyetek példát a hollókról. Nem vetnek, nem aratnak, nincs pincéjük, nincs kamrájuk, s az Isten táplálja őket. Mennyivel többet értek ti, mint ezek a madarak! Ugyan melyiketek hosszabbíthatja meg az életét csak egy arasznyival is azzal, hogy aggodalmaskodik?”
Milyen gyorsan talált választ a délelőtti beszélgetésre. Ez igen! Ez a hit tetszik neki.
(Folytatjuk.)
