Ungváry Zsolt: Péntek délelőtt
A helytartó kora hajnalban kiosont a palotából, a kihalt utcákon egészen a városfalig ment. Ott levetette tógáját, ami alatt csak egy ágyékkötőt viselt, felső testét iksz alakban két széles vászonszalag takarta, amiket a combhajlat alatt megkötött. Saruját lehúzta, a tóga mellé tette a fa tövébe, leveles ágakat helyezett rá. Kettőt-hármat guggolt, előrehajolt, bokáit mozgatta bemelegítésként. Aztán könnyed, futó léptekkel nyugat felé indult.
Ha Jeruzsálemben tartózkodott – mint most is, a zsidó ünnep miatt várható esetleges lázongások miatt –, minden reggel kijött ide titokban. Volt egy kút, mintegy tíz stadionnyira; elszaladt addig, megkerülte, és vissza. Mire az erőd ébredezni kezdett, ő már lemosdott, és várta az éjszakai őrparancsnokot jelentéstételre.
Szerette ezeket a magányos, fárasztó hajnalokat. Mögötte a nap még alig kelt fel, hosszú árnyékot rajzolt eléje. Ilyenkor volt módja gondolkodni, meditálni, a monoton mozgás nem kötötte le a szellemét. Legjobb ötletei ekkor támadtak, akár harcászatról, akár politikáról, akár a feleségéről merengett.
Öt-hat stadionnyi táv után kezdett erősebben lihegni, fáradni. Ezúttal a vádlija is begörcsölt, minden lépés fájdalmasnak bizonyult. De nem állt meg, még csak nem is lassított. Nem szokott. Vajon miért csinálja? Senki sem figyeli, nem is tudnak róla, mit tesz. Nincs díj, nincs elvárás, nincs felettese, aki rákényszerítené, nincs kinek elhencegjen. Ha abbahagyná, megfordulna, visszasétálna, nem szidnák meg érte, nem gúnyolnák ki, nem veszítené el a pozícióját. Mégis futott, vándorló fájdalomként mozdítva bokát és térdet.
A kúthoz érve nagy ívben megkerülte a korsójukkal bíbelődő asszonyokat, hallotta a szavukat. Feléje mutogatva mondtak valamit; kézmozdulatuk, hangsúlyuk jelezte, hogy szidják a rómaiakat. Néhányan nevettek, akadt, aki kiköpött a földre.
Ha ezek tudnák, kicsoda ő valójában, lehet, hogy rávetnék magukat, talán agyon is vernék az edényeikkel. De eszükbe sem jut, hogy a helytartó nem díszes kísérettel, lovon vagy fogaton megy. Egy ilyen mezítlábas, futkározó bolondról senki sem gondolja, hogy a legnagyobb hatalmú ember egész Júdeában. Sőt, ha elkezdené bizonygatni a személyazonosságát, kinevetnék, és nem hinnének neki. Ezen szinte felhergelte magát. Távol a tömegtől két nő beszélgetett, közben őt nézték. Nem bírta ki; odaszaladt, egy pillanatra megtorpant.
– Tudjátok, ki vagyok?
– Bizonyára az olimpiászra készülsz a görögök közé – nevettek. – A bal hátsó nyílvessző-fogó Cézárea külsőről…
A helytartó agyát elborította a vér.
– Pilátus vagyok, a prefektus…
Erre már hangosan kacagtak.
– Bizonyítsd be – vihogta a fiatalabb. – Mutasd a katonáidat! Elbújtak a tunikádba?
Nagyot fújt, aztán legyintett. Visszafordult Jeruzsálem felé. Mit bizonygasson? Elég, ha ő tudja. Ezek nem is sejtik, hogy holnap ideküldhetne egy fél cohorsot. Lázadásért akár keresztre küldhetné az egész bandát. Megvan hozzá a hatalma. Ezt a nagyorrút száz közül is felismerné.
Míg átugrott két göröngyöt, elmosolyodott a gondolatra, s tovább szőtte. De mi van, ha a nőnek gyerekei vannak? Idős anyja, akiről gondoskodik? Pusztán azért nem büntetheti meg, mert másnak vélte, és ezért ki merte csúfolni. Nem azért kapta a hatalmát, hogy büntessen, hanem azért, hogy óvja az embereket, hiszen Róma annál dicsőbb, minél több alattvalója van. Nem lehet cél az emberélet pusztítása.
Visszaérve a fához magára igazította a tógát, felvette a sarut, és az erődbe sietett. Megmosdott, olajjal megkente a kezét, arcát, s mire behozták a reggelit, már úgy hevert el egy szőnyegen, mint aki még semmit sem tett ébredés óta.
– Szőlőt nem hoztál? – kiáltott a katona után, átvizsgálva a gyümölcsös tálat.
– Rögtön hozok, hegemón!
– Szép nagy fürtöt. Zöldet.
Mire Claudia, a felesége is megérkezett, két nagy fürt szőlő is pihent a tálon.
– Sosem gondolkodtál azon – kérdezte Pilátus, és letépett egy szem szőlőt –, vajon miért engedelmeskednek a katonák? Miért nem kiáltott vissza: hozz magadnak szőlőt, ha megkívántad!
– Mert tudja, ha nem teljesíti a parancsot, megbüntetik.
– Tehát fél. Tőlem fél?
– A törvénytől fél. A császártól.
– De hiszen nincs itt a császár – mutatott körbe a helytartó.
– Itt most te vagy a császár. Te viseled az ő képmását.
– Hogy lehet hatalma egy képmásnak? – gúnyolódott Pilátus, és egy tükörben nézte magát. Az arcvonásait, az orrát, a haját. – Annak kell történnie, amit a császár akar – mondta nyomatékosan. – A császár fölött nincs senki – ismételte, mint valami leckét. Aztán összeroppantotta kezében a szőlőszemet, a leve kifröccsent, rá a sarujára. – De mi van, ha meghal a császár? – Körülnézett, kicsit lehalkította a hangját. – Akkor kié a hatalom? Mi van, ha engem választanak meg császárnak? Akkor az én kezembe kerül minden hatalom? Én, Pontius Pilátus dönthetek életről és halálról a birodalomban? Nem csak Júdeában, hanem Hispániától Szíriáig mindenütt? És honnan van ez a hatalom? Tegnap még csak a cézáreai cohors engedelmeskedett nekem, holnap minden légió?
– Ugyan már, Pontius, hiszen sosem lesz belőled császár – nevetett Claudia, de ő is visszafojtott hangon.
– No de Tiberius? – folytatta a helytartó. – Neki is két füle van, két szeme, nem is túl okos… Ő honnan kapta a hatalmat?
Elhallgattak. Pilátus várt pár pillanatot, elmondja-e mai élményeit?
– Szerinted előfordulhat, hogy valaki akkor is szenvedjen, ha módja lenne megúszni? Kerülhet egy hatalmas ember olyan helyzetbe, hogy nem tudják róla, kicsoda ő? Bárkinek fölébe kerekedhet, mégis poros úton, mezítláb poroszkál, és vízhordó asszonyokkal beszélget?
– Kizárt dolog – nevetett Claudia. – Legalábbis a rómaiak között biztosan elképzelhetetlen.
– Ki tudja, talán mégis van ilyen. Nem is sejtenéd, milyen közel…
Pilátus jókedvűen ivott. Még sosem érezte magát ennyire könnyűnek, boldognak.
Vezetőkép: illusztráció
