Ungváry Zsolt: Alice Csodaországban

A jobb híján még mindig liberálisnak nevezett közösség fantáziáját rendre megmozgatja, ha a világ nem olyan egyszerűen leírható, mint azt ők szeretnék. Ilyen izgalmas és lényegre tapintó probléma például az is, hogy az – általuk szélsőjobboldalinak nevezett (ezzel egyben jó szabadelvűként maguknak vindikálva a politikai kategóriák meghatározásának jogát) – AfD társelnöke, a Magyarországra látogató Alice Weidel leszbikus.

Már az is fura, hogy éppen a nemi identitás iránti maximális toleranciát hirdetők azok, akik rendszeresen listázzák, számontartják, sőt olykor támadható gyengeségként hozzák fel közszereplők szexuális irányultságát.

Most a 444 azon kajánkodik, idézve a Labrisz egyesület nyílt levelét, hogy „Orbán és homofób elvtársai bizonyára diszkréten elnézik majd, hogy ön leszbikus”.  Túl azon, hogy a magyar miniszterelnök nem felettese vagy bírája egy német parlamenti párt elnökének, aki így nem szorul rá az ő „elnézésére” (és biztos vagyok benne, hogy ez a fogalom Orbán fejében meg sem fordult), valójában egy nemzetközi találkozónak nem ezek a prioritásai.

A mi szempontunkból nem az a lényeg, hogy egy német párt vezetőjének milyen a szexuális orientációja. Igazából ez egy magyar esetében sem annyira sarkalatos. Magánügy. A tolerancia – amiben minden híresztelés dacára mi magyarok elég erősek vagyunk – éppen a különbözőségre adott válasz. A másság elfogadása, nem annak felmagasztalása. A magyar nemzeti jobboldal a heteroszexuális kapcsolaton alapuló családmodellt támogatja, de nem foglalkozik szexuális devianciákkal, amíg azok nem lépnek ki a maguk szubkulturális közegéből. Amint azonban agresszív edukációba, és az elsöprő többség értékrendjének felforgatásába kezdenek, arra természetesen érkezik reakció.

Weidel nem leszbikusként jön ide. (Nem is nőként, nem is szőkeként. Lehet, a focit sem szereti, akkor most problémázzunk azon, vajon miként ért szót a fociőrült Orbánnal?) A Fidesz és Orbán Viktor mellesleg mindig azt állította, hogy számukra nem az AfD a legfőbb szövetséges. (Az AfD küldöttek a Mi Hazánk évértékelőjén voltak ott, velük van egy pártszövetségben, nem a Fidesszel.) Ezt a találkozót Weidel kezdeményezte. Talán Alice arra volt kíváncsi, hogyan működik a polkorrekt óceánból kibukkanó mesebeli sziget, Csodaország. Ahol a nemzeti érdekeket teszik első helyre, ahol ki merték mondani hivatalosan az európai szentháromság tagadását (no war, no gender, no migration).

Ezzel együtt Weidel mindig a hagyományos családmodell mellett állt ki. A politika ugyanis elsősorban érdekérvényesítés. Nem ideológia, és nem életmód. Csak példaképpen: nálunk a láncdohányos Horn Gyula kormánya hozta az első szigorú, dohányzásellenes törvényeket, ráadásul az alkoholizmust sem népszerűsítették. Baj is lenne, ha egy politikus a saját életmódja, szokásai, hajlamai alapján hozna döntést fontos kérdésekben. (Ha mondjuk ő maga kerékpározni szeret, a bicikliseket részesíti mindenütt előnyben vagy ha sokáig szeret aludni, nem támogatja a korai munkakezdést.) Szép dolog a példamutatás, de egy gyermektelen képviselő is hadakozhat a családtámogatások mellett – van ilyen – és egy homoszexuális is vélheti úgy, hogy a társadalom számára fontosak a konzervatív értékek. Egy nem hívő is gondolhatja, hogy az országnak előnyére válnak a keresztény tradíciók – ilyen is van bőven -, míg sajnos fordítva is megesik; pl. keresztény képviselők elfogadnak abortuszpárti törvényeket.

Vannak alapértékek, amiket lehetőség szerint meg kell tartani, de ez itt még nem a menyország, csak annak előkészítése. Kinek jobban sikerül, kinek kevésbé. Majd, ott, már nem a szavazók fognak dönteni. Szerencse – vagy nem – szabad akaratot kaptunk, amivel mindenki saját felelősségére sáfárkodhat.

Az emberek Európában nem azért szavaznak radikális mozgalmakra, mert idegengyűlölők vagy náci nosztalgiájuk van. Megoldásokat keresnek a problémáikra, és azokra a „mainstream” pártok nem adnak válaszokat. Mára ugyanis minden párt egyforma lett, leginkább azért, mert a jobboldali, keresztény-konzervatív pártok átvették a liberálisok szóhasználatát, értékvilágát, jövőképét. A hagyományos jobboldali szavazók árván maradtak, és most találtak maguknak új pártokat, amelyeket a közben teljesen balra csúszott fősodor – a saját nézőpontjának megfelelően, de a valóságot eltorzítva – szélsőségesnek nevez.

Mi, magyarok másként gondolkodunk azonos neműek házasságáról, örökbefogadásról, mint a németek. Másmilyen törvényeink vannak, mint nekik. Weidel nálunk elvileg nem tehetné meg legálisan azt, mint odahaza. (Gyakorlatilag nálunk is megteszik…)

A Labrisz Egyesület, amely folyamatos provokációival, a gyermekek megrontásától sem visszariadó propagandájával maga az egyik legfőbb táplálója a társadalmat egyébként hidegen hagyó homofób indulatoknak, most azt ajánlja az AfD társelnökének, hogy a budapesti látogatása után tegyen egy sétát a családjával a berlini Tiergartenben, ahol a náci időszak homoszexuális áldozatainak emlékműve áll, „és mesélje el a gyermekeinek, hogy a 2. világháborúban az olyan nőket is elvitték a nácik, mint az ő anyukáik”.

Ez meg hogy jön ide? Miféle párhuzamot lát nyolcvan évvel ezelőtti események és a mai magyar valóság között? De ha lehet tippeket adni, én inkább javasolnám a hatmillió meggyilkolt magyar magzat emlékművének felkeresését Abasáron, Kaposvárott vagy Máriaremetén.  És mesélje el a gyerekeinek, milyen szerencsések, hogy velük nem ez történt, pedig statisztikailag sokkal több esélyük lett volna rá, mint a náci haláltáborra.

Vezetőkép: Alice Weidel, a német ellenzéki Alternatíva Németországnak (AfD) párt társelnöke az előző napi bajorországi és hesseni tartományi választások után a párt berlini székházában tartott sajtóértekezleten 2023. október 9-én. Fotó: MTI/EPA/Hannibal Hanschke