Ungváry Zsolt: A magyar az magyar, ilyen egyszerű

A szóhasználatunk, a kifejezéseink erősen visszahatnak a gondolkodásunkra. Magyarul például óhatatlanul rokonítjuk a sárga- és őszibarackot, mert ugyanúgy hívjuk őket, holott más nyelveken teljesen különböző szavak vannak rájuk, ezért nem is vélelmeznek közelebbi kapcsolatot közöttük. Angolul a hungry (éhes) és a Hungary hasonlósága visszatérő poénokra ad okot, legutóbb például Marozsán Fábián teniszező „sikerre éhes” teniszezésére reagálva sütötték el. A csehekben fel sem merül, hogy a világháború utáni köztársasági elnökük nevének (Masaryk) hallatán a magyarokban egészen más kép villan be, mint az egy tiszteletre méltó államférfihoz illene.
A történelmi szemléletre is hat, elég, ha a meglehetősen pejoratív „kalandozások korát” nézzük, amely egy évszázad dicsőséges hadjáratait minősíti le afféle rablókalandokká. Másfelől a török megszállás utáni százötven év időszakának „3 részre szakadt ország” megfogalmazása azt sugallja: nem az a lényeg, hogy létrejön egy új entitás (Erdély) és az ország közepét bekebelezi az oszmán birodalom, hanem egy átmeneti helyzetről van szó, egy ideiglenesen szétszakadt területről, ami valójában összetartozik. Amiképpen jelenleg a „8 részre szakadt ország” volna a pontos, és magyar központú megközelítés.
Az első pillanatban afféle nacionalista kifejezésnek tűnő Nagy-Magyarország fogalom voltaképpen ennek az újabb szétszabdalódásnak egyfajta legitimációja. Ezt ráadásul baloldali-liberális politikusok, újságírók, közéleti személyek olyan ujjfelemelő fenyegető nehezteléssel, kioktató megrovással tudják mondani és leírni, mintha legalábbis román vagy szlovák soviniszták volnának. (Talán azok is.) Időnként durván elszólják magukat, mint a múlt század második felének egyik legvadabb magyarellenes publicistája, E. Fehér Pál, aki képes volt leírni Rákosi Jenő kapcsán, hogy „harmincmillió magyarról szőtt rémálma foglalkoztatta.” Nem árt tudatosítani, hogy számukra sok magyar rémálom, a kevés pedig örömforrás; ez hatja át minden megszólalásukat, és ehhez mérten kell is kezelni őket.
Ezúttal a Népszavában bukkant fel egy ilyen E. Fehér epigon, aki az Év sportolója díjátadás kapcsán arról elmélkedett, hogy „ez a gála évek óta a készítők ünnepe, aminek kiemelt célja a politikai propaganda, a Nagy-Magyarország-eszme terjesztése. Idén Bölöni László erdélyi magyar futballszakember kapott életműdíjat, pedig egyetlen percig sem dolgozott a magyar labdarúgásban.”
Bölöni kitüntetése valójában nem propaganda vagy különböző politikai eszmék terjesztése, hanem a normális ügymenet: egy sikeres magyar életút jutalmazása. Az, hogy valaki Dicsőszentmártonban vagy Békéscsabán nőtt fel, Zólyomban vagy Budapesten született, teljesen irreleváns. Magyar, magyar.
A legidiótább vád a „Nagy-Magyarország-eszme terjesztése”, hiszen nincs ilyen, hogy „Nagy-Magyarország”. Magyarország van, a Szent Korona országa, amely földrajzilag nagyjából a Kárpát-medencét fedi le, Szent István óta csaknem változatlanul.
Nekünk teljesen egyértelmű; ami Magyarország, az Magyarország, nem tehetünk róla; aki magyar, az pedig magyar, rendelkezzenek erről bárhogy antant hatalmak vagy román állampolgársági törvények. Nem tartunk igényt a IX. században ostromolt Sankt Gallenre vagy Aquileiára, ahogy Nápolyra vagy Boroszlóra sem, noha Nagy Lajos, illetve Mátyás elfoglalta. Sőt még Etelközre sem, pedig vannak országok, amelyek hasonló logika, évezredekkel korábbi állapotokra hivatkozva jöttek létre.
Nagy-Magyarország tehát nincs, nem is tartottunk rá igényt, ellenben van egy jelenlegi Kis- vagy Csonka-Magyarország, amelyet tudomásul veszünk, de nem ismerjük el. Nem azért, mert revizionisták vagy fasiszták lennénk, hanem mert Magyarország (Hungaria) nem egy politikusoktól vagy újságíróktól függő pillanatnyi entitás. Amiért a Szent Koronánk is sacra. Nem azért szent, mert úgy hívjuk, vagy azzá nyilvánítottuk, hanem azért szent, mert önmagában az. Tőlünk függetlenül. Amiért az apa férfi és az anya nő. Biológiai, természeti, transzcendens szükségszerűség.
Néhány hete politika ramazuri lett belőle, hogy külföldi diplomatáknak olyan történelmi térképeket ajándékozott a külügy, amely – például – Horvátországot nem a jelenlegi határai között ábrázolta. De hát az igazság (a történelem) már csak ilyen. A franciák vagy spanyolok sem tiltakoznak a római kori térképek miatt, ahol hazájukat nem a mai határok között, szuverén országként láttatják. Hanem leginkább sehogy.
Akik kiteszik az autójukra a „nagy-magyarországos” matricát, azok nem arra gondolnak, hogy holnap indulunk és visszacsatoljuk Kassát, Ungvárt, Kolozsvárt (persze jó lenne), hanem rögzítik, hogy ez a kívánatos, a valódi, a platóni értelemben vett ideális Magyarország, a pillanatnyi csak egy torzó.
Őriznünk kell az igazi eszményét, nem adhatjuk fel az ideáinkat. Ez nyilván nem jelent azonnali hadosztály mozgósítást, ennek nincs is realitása.
Szerencsére ebben az oktatás, a közbeszéd, a kultúránk szinte egységes. Néha elő-előbújnak ezek a népszavás értelmezések, de gyorsan le kell őket kavarni, mielőtt átvennék a hatalmat a nyelvünk felett.
Vezetőkép: Az életműdíjjal kitüntetett Bölöni László magyar labdarúgó, edző az M4 Sport-Az Év Sportolója Gálán a Magyar Állami Operaházban 2025. január 13-án. Mellette Sulyok Tamás köztársasági elnök. Fotó: MTI/Hegedüs Róbert