Amióta Oroszország megtámadta Ukrajnát, az orosz társadalom most először véleményt mondhat Putyin politikájáról. A regnáló elnöknek három kihívója van (akadt, akit végül kizártak az indulásból), és bár ilyen kérdés nem szerepel a szavazólapon, ez mégis egyfajta állásfoglalás a háborúval kapcsolatban. Bármit is gondoljunk az orosz demokrácia helyzetéről, az tény, hogy az ukrán választásokat elnapolták a harcokra hivatkozva, ott tehát nem lehet népi legitimációra hivatkozni.
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke gúnyosan már gratulált is előre Putyinnak a győzelemhez, és az európai sajtó ezt a felsőbbrendűek kéjes örömével széles körben tálalta is, nevetségessé téve ezzel az egész, komédiának minősített referendumot. Azt azonban elfelejtették hozzá tenni, hogy Charles Michel úgy tölti be fontos uniós pozícióját, hogy erről nem kérdezték meg a választópolgárokat. Igazából egyetlen EU-s tisztségviselő sem méretteti meg magát közvetlenül az emberek előtt. Az elektori rendszer igen véleményesen igazságos szisztémáját követő Amerikája a maga voksoló halottaival szintén nincs abban a helyzetben, hogy lesajnálja a népuralom megvalósulását a nagy keleti birodalomban. Ahol egyébként egészen más történelmi-politikai-gazdasági-kulturális előzményekre épül rá a parlamentáris rendszer, mint a mindenkin a saját gyakorlatát számon kérő, mások különbözősége iránt kevés türelmet és megértést tanúsító nyugaton. Ebben egyébként élen jár a hozzánk akkreditált Poncius Pressman, aki ugyancsak folyamatosan Róma (bocsánat, Washington) szempontjait, hitét és értékeit várja el a provinciaként kezelt szövetségesektől.
A magában hirtelen Napóleont felfedező, és már képzeletben az orosz rónákon Kutuzovot kergető, Tolsztoj regényének lapjaira kívánkozó Macron mint a nagy francia demokrácia elnöke katonákat küldene Moszkva ellen. Amikor 2022. áprilisában újraválasztották, aligha ígért vért, verejtéket és könnyeket; a franciák joggal hihették, hogy voksuk nem egy leendő háborúnak szól az ellen a Putyin ellen, akit nemrég még a feleségével együtt látogatott meg; az asszony még egy helyes kis virágcsokrot is kapott a félelmetes agresszortól.
hirdetésNem mellesleg a nagy demokratikus ikon, a brit Churchill sem kapott felhatalmazást a vérre és könnyekre, mert miután a parlamenti képviselők (tehát nem a nép) bizalmából 1940 májusában miniszterelnök lett, egészen a világháború végéig nem tartottak választást, és amikor először megkérdezték erről az angolokat 1945 nyarán, le is szavazták Churchillt.
Bárhogy is végződjön az orosz elnökválasztás, azt senki sem kétli, hogy a felmérések alapján messze Putyin a legnépszerűbb politikus, tehát függetlenül attól, mennyire zajlik rendben európai szemmel a voksolás, jó eséllyel az fog kormányozni, akit a többség akar. Hollandiában egyébként éppen most tett le a kormányalakításról a választásokat megnyerő Geert Wilders, mert hiába ő a legnépszerűbb, mégsem válhat miniszterelnökké. Érdekes dolog ez a demokrácia.
Mindenesetre úgy tűnik, az EU-ban senki sem akarja megkérdezni a polgárait, akarnak-e háborúzni (Magyarország ismét kivétel a nemzeti konzultációval, amiért még csoda, hogy nem kaptunk hetes cikkelyt a nyakunkba a demokráciadeficit újabb bizonyítékaként); könnyen lehet, hogy két ukrán megyéért – amelyekben egyébként az oroszok vannak többségben – Európa belesodorja magát egy világégésbe. Pedig a NATO-ban nincs olyan cikkely, hogy ha bárki bárkit megtámad, azon segíteni kell. Az EU-ban pláne nincs, mert az EU nem katonai szövetség.
Ha a franciák (és a többi kardcsörtető állam) szerint a cél az oroszok megsemmisítése, mert talán egyszer majd veszélyt jelentenek ránk, akkor ezen az alapon Kínának is hadat üzenhetnénk.
(Fölényesen vezet Vlagyimir Putyin hivatalban lévő orosz államfő az orosz elnökválasztáson mind az exit pollok, mind szavazatszámlálás első eredményei szerint.)
