1987-ben Lentiben voltam katona a Magyar Néphadsereg kötelékében. Október 23-án úgynevezett kétezres parancs lépett életbe, ami gyakorlatilag egyfajta szükségállapotot jelentett, ha jól emlékszem például az aznap kirótt büntetések duplán számítottak, és az írógépeket le kellett adni a parancsnokságon. Senki sem mondta ki, miért problémás ez a nap, noha mindannyian tisztában voltunk vele, de ötvenhatot, a róla való diskurzust tabusították. Édesapám mindig mondogatta, hogy előállt egy naptári anomália, mert október 22-ére ezentúl 24-e következik, hiszen Kádár János kijelentette a forradalom után: nem lesz többet október 23-a.

Ez a dátum számított a legveszélyesebbnek. Március 15-e munkaszüneti nap ugyan nem lehetett, de iskolába nem kellett menni. Ilyenkor a fiatalok (főleg egyetemisták) végig vonultak Budapest belvárosán, de mindenki értette, hogy nem elsősorban Petőfiékre vagy a 12 pontra emlékezünk ezzel, hanem valójában a magyar szabadságról szól a látszólagos ünneplésbe rejtett tiltakozás, vagyis abban a pillanatban nem a Habsburgokról, hanem a szovjetekről. A „Rabok tovább nem leszünk” tulajdonképpen azt jelenti: „Ruszkik haza!” Ezért is üldözte a hatalom ezeket a felvonulásokat, hiszen a márciusi ifjakkal elvileg nem volt semmi baja.

Mi mindig az aktuális megszállók ellen lázadtunk, sokszor egy korábbi – akár másik ellenséggel vívott – szabadságküzdelemre hivatkozva azért mindig a jelenre gondoltunk. Ahogy a nyolcvanas években március 15-e elsősorban nem a Habsburg elnyomást idézte, hanem a szovjetet, úgy ma október 23-a elsősorban nem az oroszokról szól, hanem azokról, akik ezúttal is a függetlenségükre törnek.

hirdetés

Nekünk ötvenhat misztikus, csodálatos, az igazságérzetünket felpiszkáló esemény. A szüleink személyes élményeiből családi majd nemzeti történelemmé magasztosuló történések mára a helyükre kerültek a nemzet emlékezetében. Ahogyan az Aradon kivégzettek látszólagos bukása (Ferenc József látszólagos győzelmével és megdicsőülésével) idővel a tábornokok apoteózisába fordult, úgy zökkent a helyére ötvenhat megítélése is. Az, hogy ma (immár bő három évtizede) október 23-a ünnepnap, az iskolában a gyerekek nem a felszabadító vörös hadseregről, hanem a pesti srácok Molotov-koktéljairól készítenek tablót, egyben reményt ad arra is, hogy az igazság előbb-utóbb diadalt arat. Lehet, hogy néhány esztendő alatt (mint az illegális migráció kérdésében, aminek káros hatásait lassacskán elismerik azok is, akik ennek hangoztatásáért szégyenpadra ültettek minket), olykor talán csak évtizedek alatt, de a történelem vissza fog igazolni minket Trianon kapcsán éppen úgy, mint mondjuk a genderőrület esetében.

Addig is, amit már ünnepelhetünk, azt megünnepeljük, a többiért imádkozunk és remélünk.