„Isten kedveli azt, hogy mi úton vagyunk az igazság megértésében” – vallja jelmondatával Dr. Martos Levente Balázs, újonnan szentelt segédpüspök. Aki ismeri, a derű, a mérhetetlen alázat és tudás birtokosának mondja. A frissen kinevezett segédpüspökkel beszélgettünk életéről, világlátásáról és az istenkeresés jelentőségéről önmagunk megismerése révén.

– Ökumenikus családból származik. Ez milyen pluszt ad, amit papként és tanárként is magával hordoz?

– Családomban egy odaadó katolikus és egy elkötelezett evangélikus lelkész-tanár oldal örökségét visszük tovább. Az utóbbi gazdagságát éltem meg például akkor, amikor a Szentírással kezdtem foglalkozni. Úgy éreztem, hogy ezáltal a protestáns családrész hagyományát is folytathatom. Egyébként kulturális sokféleség is fellelhető családomban, hiszen az evangélikus családrész Németországból érkezett Magyarországra. Ez adta a nyelv és kultúra iránti érdeklődést, amit már gyermekként érezhettem.

Papként és tanárként a Biblia ökumenikus fordításán való munka hozta el számomra a tényleges felekezet- és vallásközi kapcsolatokat. Hiszen a nemzetközi konferenciákon ökumenikus szempontok érvényesültek. Emellett amikor lelkigondozói képzésre jártam a Semmelweis Egyetemre, akkor is ökumenikus közegbe kerültem. Itt tapasztaltam, hogy a bizonytalanságaink, az önbecsülésünk ilyen-olyan hiánya nem felekezethez kötött. Hiszen az bármelyik közösségben hol így, hol úgy meg tud jelenni. Éppen ezért azt gondolom, hogy az emberségünkben kiváló felületünk van arra, hogy találkozzunk egymással. Volt már lelki vezetésben nálam nem katolikus, illetve magam is folytattam nagyon gyümölcsöző beszélgetést más felekezethez tartozó személlyel.

Ha jómagam a hitemmel rendben vagyok, akkor gazdagítónak találhatom a többi közösséggel való találkozást is.

– Az ön számára különösen fontos a Szentírás, hiszen a szakterülete. Milyen pluszt kap biblikus tevékenysége során?

– A Szentírás újra meg újra tanúskodik Isten szólító jelenlétéről. Isten szavát fedezzük fel benne, eleven szónak, meghívásnak értjük, amely az egész egyházat és benne mindenkit külön-külön megszólít és elgondolkoztat. A Biblia sokféle szava Jézusban találja meg az egységét. Ő az Ige, végül is benne teljesedik be és benne valóságos ma is, hogy Isten szóba áll a világgal.

Azt hiszem, nem tudnék hinni, ha Isten nem szólítana meg engem is a Szentíráson keresztül.

Valakitől hallottam, hogy a Szentírás tanulmányozása segít egy sokfélévé váló világban, hogy az egyes közösségek ne utasítsák el egymást. Azért igaz ez, mert a Szentírás maga is egy olyan könyv, amely különböző korszakokban keletkezett, olykor egymást is kiegészítő, egymásnak felelgető megfogalmazásokat tartalmaz Istennel kapcsolatban. Mióta a Szentírás mindenki számára elérhető, természetes, hogy sokan formálnak róla véleményt. Katolikusként hiszem és vallom, hogy az egyháznak különleges és első szerepe van az Írás értelmezésében. De a szöveg léte önmagában is egyfajta meghívás és kihívás is egyben, hogy véleménycsere révén egyetértsünk, vagy különbözzünk. Megerősít a saját identitásunkban úgy, hogy közben a másikat is elfogadjuk. Be kell látni, hogy a pillanatnyi nézetkülönbségeknek még nem kell teljesen felborítania azt az egységet, amelyik egyébként emberként, vagy akár hívőként is létezik közöttünk. Fontos, amit Ferenc pápa is mond, hogy „nézzünk arra, ami összeköt, és ne azt keressük, ami elválaszt”.
Mikor 1997 őszén Jeruzsálemben tanultam, a város fájdalmasan magán hordozta a békétlenség és a feszültség érzetét. Ekkoriban sajnos újrakezdődtek a terrorista cselekmények, amelyeknek számos halálos áldozata volt. Az erőszak spiráljában minden földön élő ember részt vesz, és nem bújhatunk el az elől a kihívás elől, hogy a magunk részéről megpróbálunk mégis a béke mellett dönteni, a másiknak a szempontjait megérteni és a magunkét képviselni. Ennek az alapvető hozzáállásnak az ökumenikus, illetve a vallásközi párbeszédben is nagy jelentősége van.

hirdetés

Forrás: Maurer Péter

– Főleg most, amikor a szomszédunkba háború dúl.

– Igen. Volt egy olyan időszak, amikor szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy Európában még háború lesz. Annak a nemzedéknek vagyok szülöttje, amelyik megélte a kommunizmus utolsó éveit. A ’90-es évek elején olyanfajta béketavaszt éltünk meg, amikor a háborúnak még a gondolata is távoli volt. A jelen időszak egyfelől sajnos kijózanító és a világpolitika katonai és gazdasági erőviszonyainak szomorú tükre. Másfelől egy olyanfajta kihívás is, hogy megkeressük a magunk szívében a békét és továbbadjuk, ahol szükség van rá.

– Milyen papi példaképek álltak ön előtt?

– Az édesanyámnak volt egy idős pap nagybátyja, akivel bár nem sokat találkozhattunk, de rögtön rokonszenveztünk, alakja mélyen belém vésődött. Dr. Pásti Vilmosnak hívták, lazarista szerzetesnek indult, majd a rend erőszakos feloszlatása után Perkátán, végül Pilisborosjenőn volt plébános. Megkedveltem azt a derűt és erőt, ami belőle sugárzott. Emlékszem az otthoni, sárvári odaadó, művelt és felkészült papjainkra. A kisváros plébánosai után esztergomi gimnazistaként, aztán budapesti meg római kispapként olyan paptanárokkal találkoztam, akik gyakran kiemelkedő, tágas világlátással bírtak. Emellett nem sajnálták az időt, hogy minket, diákokat hallgassanak, támogassanak.

– Rektorként számos papjelölttel foglalkozik. Hogyan látja az egyház jövőjét?

– Huzamosabb ideje a közösségek szívében dolgozhatok. Mindig arra figyelhettem, hogy ami a szívben van, az tiszta legyen. Káplánként a Szombathelyi Székesegyházban működtem, ami az egyházmegye egyik legjelentősebb plébániája volt. Majd tanárként is mindig a hitoktatókkal, papnövendékekkel foglalkoztam, akiknek az a dolga, hogy a hit lényegét jól tudják tovább adni. Most is, a szemináriumban azokkal találkozom, akik elég bátrak és nagyon szeretik az egyházat és Istent ahhoz, hogy az életüket erre a szolgálatra rátegyék. Ebben a szívben rengeteg kincs van, és ez élni és növekedni akar. Latinosan mondva: „bonum est diffusivum sui”, azaz a jó át akarja adni magát másoknak.

A magyar egyházra jellemző egyfajta józanság és az, hogy az istenkapcsolat az előtérben van. Nagyon fontos, hogy innen akarunk elindulni, innen akarunk a világért tenni valamit.

Egyesek azt mondják, hogy a jövő egyháza – ez már egy elkezdődött jövő – alkotó kisebbség lesz. Ne ijedjünk meg attól, hogy kevesen vagyunk, inkább erősítsük egymást, és tegyük a jót a világért is. Ez a világ felé is egy pozitív üzenet, hogy ne búslakodjunk azon, ami nincs, hanem csodálkozzunk rá arra, ami van.
XVI. Benedek pápa elmélkedett arról, hogy az egyháznak ma azokkal is együtt kell éreznie, akik szenvednek Isten hiányától. Akik úgy élik meg, hogy ezt a világot Isten magára hagyta. Ma nagyon sok keresztény hite átalakulóban van. Az egyház egyik kihívása, hogy ezt a hitet őrizze, kísérje, a tanítás őrzésével együtt néhány jó szempontot tudjon adni a változó világban is.

– Tud esetleg egy jó szempontot adni?

– A 19. zsoltár jut eszembe, egy különleges, szép himnusz Isten szaváról és a törvényről. Első mondata, hogy „az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét.” (Zsolt 19,2). Valamivel később meg így folytatja: „az egész földre elhat szózatuk, a földkerekség határaira a szavuk” (5. vers). Ezt az utóbbi mondatot már az Újszövetségben úgy használja Pál apostol a Római levél 10. fejezetében, hogy az apostoli igehirdetésre értelmezi. Az apostolok Jézusról beszélnek, és ez a hang eljut a világ végéig. De mellette ott van a zsoltáros ősi tapasztalata a teremtés csendes istendicséretéről. Ez a kettő – Krisztus hirdetése és ugyanakkor a világ csendes tanúságtétele – valójában összetartozik. Amikor a kék ég hatalmas végtelenjét szemlélem, néha az jut eszembe, hogy egy végtelen és sokféleképpen bejárható utat látok. Ahol többféle megközelítés elfér egymás mellett, és az igazságról sokféleképpen lehet tanúságot tenni. És ez az egész mégis egy. Az egyetlen Isten műve és róla tesz tanúságot.
Isten a dolgaink mögött rejtőzik, mint azok végső egysége. A teológia nagyon sokat fáradozott azon, hogy Isten világfelettiségét, abszolút függetlenségét és ugyanakkor a világot fenntartó, szeretettel vezető mivoltát minél érthetőbben összehangolja és átadja. Istent nem úgy kell elképzelnünk, mint egy szuperzsarut, aki mindenkit megbüntet, aki ellene fordul. Ő jelen van a világban, de miközben ennek a világnak az egészét tartja egyben, jelenléte végtelen szelídséggel párosul. A 21. században a természetről alkotott mai képünk mellett Istent nem valamiféle ügynökként kell elképzelnünk, aki a jót akarja belecsempészni a világba. Ő ennél sokkal egyetemesebben és valóságosabban vezeti a világot és segíti, hogy a teremtett dolgok közti megszámlálhatatlan kölcsönhatásban az élet valahogy meg tudjon valósulni. Szent Ambrusnak van egy himnusza, amit adventben szoktunk imádkozni. Az első sora latinul így hangzik: „conditor alme siderum”. Azt hiszem, ezt Jelenits István tanár úr fordította úgy, hogy „szelíd kezedben csillagok”. Ennek mentén úgy képzelem:

Isten szelíd kezén hordozza, tartja a világot és örül nekünk, akik az ő csillagai vagyunk.

– Több jelmondat között is vacillált, hogy melyiket válassza. A mai világban hogyan tud az ember, a keresztény az igazság útján járni?

– Végül valóban olyan jelmondatot választottam, amely az igazsággal kapcsolatos: „Te az igazságot kedveled”, mondja a zsoltáros (Zsolt 51,8). Amikor a katolikus egyházban igazságról beszélünk, akkor a leggyakrabban a személyes hozzáállástól függetlennek megismert igazságot értjük alatta. Az én jelmondatom a másik oldalról közelít, amennyiben azt a fajta hitet fogalmazza meg, hogy Isten szereti és folyton tökéletesíti azt, amit mi az igazságból megértettünk.

Az igazságnak megvan az az oldala, hogy az ember keresgéli és mélyebben megérti. A maga részéről eljut benne valameddig. Az élettörténetünk megérlel arra, hogy az igazságból ezt vagy azt felfogjunk. Életünk végéig mi magunk is úton vagyunk a saját igazságunk megértésében. A Jelenések Könyvéből szoktuk idézni, hogy „a győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” (Jel 2,17). Bizonyos értelemben még a saját személyünk titkát is csak az örökkévaló Istennel találkozva fogjuk teljesen megérteni.
A jelmondatommal tehát azt a fajta igazságot szeretném középpontba állítani, amelyiket az Istennel való mind őszintébb találkozásban tapasztalunk meg. A kereszténység abból a megdöbbentő tapasztalatból született, hogy a tanítványok Jézusban megtalálták az igazságot, személyesen. Pál apostol úgy fogalmazott, hogy Jézusban Isten igenje valósult meg (2Kor 1,19). János evangélista meg kimondja, hogy Jézus „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6).

Ha nem hinnénk az igazság erejében, miről volna érdemes egyáltalán beszélnünk? A hitünk titka és nagy reménye, hogy a mi igazságunk „hazatalál” Isten egy és végtelen igazságában.

Mi magyarok egy olyan történelmi környezetben élünk, amelyben néha úgy látszott, hogy még csak ki sem lehetett mondani az igazságot. Sem a személyes igazságot, sem a nép igazságát. Nagy dolog, hogyha rálátunk a saját igazságunkra, ha közelebb jutunk az őseink tapasztalatához, ha megértjük, hogy annak milyen ereje van a saját életünkben.

Isten nem fojtja el a mi részleges igazságainkat. Kedveli azt, hogy úton vagyunk az igazság megértésében, és mind teljesebben akarja feltárni a saját teljességét.

Forrás: Kerényi János

– Nagyböjt időszakában (és nem csak akkor), hogyan tudunk arra törekedni, hogy igazabb, jobb világot hagyjunk magunk után?

– Talán különös, de itt is a teremtett világ és a teremtésvédelem fontossága jut eszembe. Mindannyiunk érdeke, illetve a keresztény hit konkrét következménye, amikor a teremtés ajándékáról beszélünk, arról, hogy a világ nem a kényünkre-kedvünkre adatott. Törődnünk kell azzal, milyen világot hagyunk a következő nemzedéknek.

A teremtett világgal szeretettel kell bánni.

A rendelkezésünkre álló tartalékokat felelősen kell használni. Ez bizonyos értelemben jellem kérdése is, hogy az ember hogyan viszonyul a környezetéhez. Hogy a ruhájával, használati tárgyaival miként bánik, az nem független attól, hogyan tekint az embertársaira.
A nagyböjt mindig kérdez arról is, hogy mennyi a szükséges, mennyi a hasznos, és mi az, ami felesleges vagy káros. Jut mindenkinek, hogyha beosztjuk, ha hálásak vagyunk és értékeljük azt, amink van. Az egyház ősi tapasztalata, hogy ha valamiről lemondunk, mások felé bőkezűek lehetünk. A nagyböjt megnyit az irgalmas Isten felé, hív a bűnbánatra, a bocsánatba vetett hitre, de a dolgok, a mindennapok szintjén ezt az igyekezetet, az osztozás jókedvét is erősíteni akarja bennünk.

– 25 év papság után püspöki kinevezésben részesült. Hogy látja, Önre milyen feladatok várnak?

– Ha teológiailag ismerem is a püspökök feladatait, most, amikor ez tényleg közel jött hozzám, egy rendkívüli és beláthatatlan csomagként van előttem: megélem ennek a súlyát, felelősségét, talán félelmét is. Ami újdonságként hat, hogy az Esztergom-Budapesti főegyházmegyében a bérmálások révén találkozhatok az egyházközségekkel és azok fiataljaival – ez talán alkalom lesz arra is, hogy meg tudjam hallgatni a fiatalokat. Ugyanígy a főegyházmegye papságát is megismerhetem és egy kissé kísérhetem őket. Örömmel tölt el, hogy a tanításban kitarthatok és az intézményekben (Központi Papnevelő Intézet és Pázmány Péter Katolikus Egyetem – szerk.) továbbra is kereshetem és megfogalmazhatom, hogy mi az egyház hitletéteménye és ez ma hogyan szólal meg. Káplánként megpróbáltam a családpasztorációba bekapcsolódni. Amikor „csak” tanítottam, mellette igen jólesett lelkipásztori tevékenységet folytatni, a családok közelsége mellett kórházba járni, fogyatékkal élőket segíteni. Az utóbbi 15 évben mégis valahogy állandóvá lett, hogy papnövendékek között vagyok. Látom a nehézségeiket, elgondolkoztat nem egy papi élet kudarca. És látom az őszinte keresésüket, hogy Krisztusnak szenteljék magukat. Nagyon vágyom arra és kíváncsian várom is, hogy ezen az úton továbbra is kísérhessem, támogathassam őket.

Címlapkép: Klesitz Piroska