Az atommaghasadás felfedezése német fizikusokhoz köthető, a második világégés hajnalán történt. Noha a háború vége felé a készülő „csodafegyverrel” tartotta a reményt Hitler a harcoló alakulatokban és a hátországban, végül mégsem a németek, hanem az amerikaiak vetették be az atombombát Japánban.

A lányom a 2015-ös cserkészdzsemborin történetesen éppen Hiroshimában volt a hetvenedik évforduló napján; ő mesélte, hogy az amerikai fiatalokban lelkiismeret-furdalás vagy megbánás helyett inkább egyfajta büszkeség volt. Helyesnek tartották a tömegpusztító fegyver bevetését, mondván, ezzel megakadályozták a konfliktus további elhúzódásából adódó esetleges még nagyobb veszteséget. Mert az ő országuk a világbéke humánus őrizője. Akik azonban időben közelebb voltak ehhez a rettenethez, és a történéseket képesek árnyaltabban látni, mint az amerikaiak, jól tudták, hogy egy nukleáris háborúban nincsenek győztesek. Valószínűleg azért is maradt el az 50-es, 60-as években a harmadik világháború, mert mindkét szuperhatalom rendelkezett atomfegyverrel, és például a szovjetek leszerelték 1962-ben a karibi térségbe frissen telepített rakétáikat, amikor igazán felforrósodott a helyzet.

Az utóbbi hetekben, a kubai válság óta talán először, újra fel-felröppentek gondolatok, mondatfoszlányok az atomfegyver bevetésével kapcsolatban. A brit miniszterelnök, az amerikai, az ukrán és az orosz elnök is célozgatott rá. Amíg csak az USÁ-nak volt, addig voltaképpen kockázatmentesen lehetett alkalmazni, hiszen nem volt mód a válaszcsapásra. Amióta többszereplőssé vált ezeknek az eszközöknek a birtoklása, azóta az erőseknek önmérsékletet kell tanúsítaniuk.

hirdetés

Az emberi viszonyrendszer ugyanis az erősek belátásán alapul. Megtehetnék, hogy a gyengéket maguk alá gyűrik; öregek, magatehetetlenek, betegek, gyerekek, nők azért nem válnak alávetetté, mert törvényekkel, szokásokkal, erkölccsel védik őket. Ezek elfogadásához azonban bizonyos mértékig szükséges az erősek és egészségesek önmérséklete. Az sem baj persze, ha a gyengék, elesettek nem provokálják a náluk erősebbeket, mert csekély vigasz egy áldozatnak, ha utólag az agresszort esetleg elítélik. Az erőseknek ugyanakkor azt is tudniuk kell, hogy ha kíméletlenül érvényt szereznek akaratuknak, azzal tönkre teszik, lerombolják a saját világukat is. Egy férfi megteheti, hogy fizikailag legyőzi a nőt vagy a gyerekeit, de azzal megszünteti saját életének értelmét. Egy világban, ahol csak a hatalmasok léteznek, értelmét veszíti maga a hatalom szó is.

Ezért a világot igyekszünk kompromisszumokra, belátásra, szeretetre építeni. Erre volna szükség a mostani háborúban is. A krími hidat ért robbantásra válaszul az oroszok is jól odapörköltek. Igen nemes jellem – és politikusi értelemben talán ostobaság – kellene ahhoz, hogy az egyik lépésre ne érkezzen válasz lépés.

A nagy erejű, ám rabszolgaságra kényszerített, megvakított Sámson, amikor már nem látott más kiutat, összedöntötte maga fölött az épületet, ami így vele együtt a filiszteusokat is elpusztította. Amíg az atomtöltetek egyre türelmetlenebbül várakoznak a robbanófejekben, folyamatosan megvan a veszélye, hogy a sarokba szorított Sámson mindannyiunkra borítja a közös házat. Jobb volna inkább megbeszélni a dolgokat. Ahogy az kultúremberekhez illik.

A címlapkép forrása: MTI/AP