Ungváry Zsolt: A királyság alkonya
A nyugati politikusok és hazai kiszolgálóik évek óta azon lamentálnak, hogy Magyarországon tekintélyuralmi rendszer épül, megszűnik a demokrácia.
Meghalt az angol (bocsánat, a brit, illetve hát sok-sok egyéb) királynő. Kétségkívül történelmi pillanat: világszerte szinte valamennyien (fiatalok, középkorúak, sőt az öregek is; amennyire emlékeznek) az egész életünket úgy éltük le, hogy ő ült a szigetország trónján. Elképesztő tisztelet és szeretet övezte mindenütt; demokráciák választott vezetői, közvélemény-formáló celebek és az utca emberei egyaránt arról áradoznak, milyen nagyszerű uralkodót veszítettünk. A Temze partján ágyúkat sütnek el, medvebőr kalapos őrök tisztelegnek, díszruhás trombitások fújják a búcsúztatót.
„Egyesítette a nemzetet” – mondják róla, és igyekeznek gyorsan zárójelbe tenni például azokat a skótokat, akik a nemzetközi futballmeccs gyászszünetébe jól hallhatóan belekiabálták: „Fuck the Queen!” De az ilyen esetek nem ejtenek csorbát a tiszteleten.
Néhány napja temették Gorbacsovot, őt se általános titkosan választották meg, rövidebb ideig volt hatalma, bár neki tényleg volt. Amit arra használt, hogy leépítette a Szovjetuniót. Mi ezért áldjuk, az oroszok átkozzák.
Szegénynek sokkal ellentmondásosabb a megítélése, mint a királynőé, aki egyszínű kosztümjeiben, férfi szemmel nézve nevetséges (franciául ridikül) kis táskáival, a Parlament döntéseivel mindig egyetértve, a neki felkínált miniszterelnököket kinevezve (még halálos ágyából kikelve is, közben talán azon szomorkodva, hogyan jutott el Britannia Churchilltől Liz Trussig) élte végig hosszú-hosszú életét a szemünk láttára.
„Egy apró asszonyt, egy nagyformátumú államfőt veszített Nagy-Britannia és a világ, osztozom a gyászolók fájdalmában. Isten nyugosztalja, Felség!”, írta Karácsony Gergely, és nehéz szánalom nélkül nézni ezeket a hazátlan bitangokat, akik a „vármegye” puszta nevétől is kiakadtak, most pedig rajongással beszélnek egy középkori tisztség anakronisztikus képviselőjéről.
Számukra a Szent István napi tűzijáték rongyrázás, államalapító szent királyunk törvényhozó jobbja tetemcafat, de elájulnak egy hatalom nélküli, senki által meg nem választott asszonytól, akinek a kapcsán hirtelen pozitív jelentéssel telnek meg a „haza”, „nemzet” sőt „birodalom” kifejezések azoknak a szájából és tollából, akik ugyanezen szavakat magyar viszonylatban csak a fasizmus, a nácizmus és a szélsőségesség szavakkal együtt tudják kiejteni. Akik kiakadnak azon, ha Orbán Viktor egy drága étteremben ebédel, odavannak az egyik kastélyából a másikba bolyongó felségért.
Elhalkulnak a brit birodalom gyarmatosító múltjáról szóló elmélkedések. Az Amerikába hurcolt néger rabszolgák, Winnetou kiirtott fajtestvérei dacára ezt a monarchiát ajnározzuk, a sajátunk pedig avítt, bűnös?
Szép dolog, ha egy karizmatikus személyben találjuk meg a nemzeti egységet, de egyben veszélyes is. Nem véletlen, hogy a Magyar Királyság erejét a Szent Koronához való ragaszkodás adta. Nem a személyből, hanem a Koronából áradt a szakralitás, ami kisugárzott arra, akinek homlokát megérintette.
A népszerűségében érinthetetlen Erzsébet sem tudta igazán felemelni ezt a brit szappanopera-királyságot. A kép, amit kaptunk, bulvársajtóstul, corgi kutyusostul, a szeretőjével Párizs belvárosában százzal száguldozó exhercegnőtől a pedofil kisebb herceg pénzért vett büntetlenségéig, az unokamenyek kisstílű rivalizálásától a walesi herceg hűtlenségéig nem építette a monarchiába vetett hitet, hanem rombolta.
Kiüresedett mindaz, amit az érinthetetlen királyokról gondoltunk, akik valóban Dei gratia uralkodtak évszázadokon át. Valahogy így vesztettük el az Istent is.
Egy ideig feltétlen elfogadás, tisztelet, a helyzet magától értetődősége, az alternatíva hiánya jellemezte mindenki hozzáállását. A „nem is lehet másképp” érzése. Aztán jöttek a demokráciák, lerántottuk a porba a felettünk állókat, a végén egy kedves öreg néni maradt egyedül. Szeretik, de nincs hatalma, senki sem hallgat rá; inkább csak dísz, afféle vasárnapi istentisztelet. Olyan kis cuki. Innen már csak egy lépés az egész intézmény fölszámolása, és rövidesen megjelennek azok, akik már nem is hisznek benne. „A királyok csak a mesekönyvek lapjain léteznek” – vallják majd, s átnevezik a sakkfigurákat, a kártyalapokat, de még Stephen Kinget, Király Gábort, sőt talán König tanár urat is az Abigélből.
A címlapképen Karácsony Gergely főpolgármester lerója kegyeletét II. Erzsébet királynő halála alkalmából a budapesti brit nagykövetségen elhelyezett kondoleálókönyvbe írt bejegyzéssel 2022. szeptember 9-én. Forrás: MTI/Szigetváry Zsolt