Új dalt énekeljünk, mindig újat!
Jézusnak van egy példabeszéde a borostömlőkről. Ebben egyértelműen kimondja: „Senki sem tölt új bort régi tömlőkbe. Vagy ha mégis, az új bor szétveti a tömlőket, a bor kiömlik, a tömlők meg tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való” (Lk 5,37-38). A tanítás mélyén meghúzódik a felismerés: a tömlő és a bor új jellege összefügg. Éppen ahogyan az ember élete és az ének, amely ezek után elhadja a torkát hálából Isten szeretetéért.
„Énekeljetek új éneket az Úrnak, minden föld zengjen dalt az Úrnak” – buzdít bennünket a 96. zsoltár. Ez azt kérné tőlünk, hogy vessük el a régit és mindig az új után fussunk? Sok esetben éppen azt látjuk, hogy ebben a rohanásban kezd elveszni a lényeg. Azonban az új ének áhítása itt annak az embernek az ajkáról hangzik fel, aki minden bizodalmát Istenbe helyezte.
Ez a bizalom megújít belülről.
Aki Istenben bízik, még a legkilátástalanabb helyzetekben is megtapasztalhatja, hogy nincsen egyedül. Valahogy úgy, mint az 1. zsoltár mindig üdezöld levelű fája a folyó partján. Vagy mint a választott nép, amelyik elhagyva Egyiptomot, egy újabb nehézséggel találja szembe magát. A Vörös-tenger áthatolhatatlan akadályával. Isten azonban nem hagyta el az ő népét, és az száraz lábbal lépdelhetett át a túlsó partra. Nem véletlen, hogy az Istenben megerősödött bizalmú Izrael a szívében megújul, és háladalt kezd énekelni a szabadítónak.
Az újdonság az Istennek énekelt új dalainkban tehát nem feltétlenül a hangokban vagy az új stílusban keresendő, hanem mindenekelőtt az Istennek odaadott szívben és a benne való bizalomban. Mégis a megújult szívű ember olyan „mózesi dalokat” fog szerezni, amely visszatükrözi majd ezt a belső változást. Mindez megjelenhet új dalok és új zenei stílusok szintjén is.
Egyesek szerint jól észrevehető, hogy
amely közösségben lelki ébredés, megújulás kezdődött meg, azzal párhuzamosan a zenei megszólalás terén is frissesség tapasztalható.
Az újabb és újabb keresztény zenei stílusok az adott kor Istenben bízó emberének háladalaiként alakulnak tehát ki. Korábbi korok nagyszerű zenei stílusai pedig éppen arra ösztönöznek, hogy helyénvaló, mi több, feladat a ma emberének is megfogalmaznia saját válaszait Isten végtelen, meg nem szűnő szeretetére.
A gregorián az egyház nagy kincse. A belőle áradó lelkiség követendő példaként áll az egyházi könnyű- és komolyzenészek előtt. „A belőle áradó szellemiség a »józan részegség« megőrzője lehet minden koron át. A gregorián keretek közötti lendülete és virtuozitása, szabályok közötti őszinte érzelmei minden korban azt tanítják, hogy a hitből fakadó istenimádat ne váljon csalók prédájává és múló mámorrá, hanem mindig az örök Ige szolgálatában álljon.
Az egyház zsoltárai, a gregorián éneklése ezt a Krisztust énekli meg bennünk és általunk. Az élő Ige van a középpontban, nem pedig a mi szubjektivitásunk. Meghalljuk a Lélek énekét, a ma is íródó mózesi szabadulás-éneket, az új dávidi zsoltárokat, az új »zamir« éneket” – ahogyan ezt XVI. Benedek pápa fogalmazta.
A feladat tehát adott: vegyük észre az életünkben megmutatkozó isteni szeretetet, amely kiszabadít bennünket a bűn rabságából és új élettel ajándékoz meg. Ezt követően pedig törjenek fel belőlünk az új, szebbnél szebb hálaadó „zsoltárok”! Ne hezitáljunk egy percet sem!
Dicsőítők új generációja, hadd szóljanak azok a szuper számok – egyedül Istennek!
Gável András
Fotó: pxhere
