Megtalálhatták a mohácsi csata helyszínét

A mohácsi csata pontos helyszíne nem ismert, de az elmúlt évek régészeti kutatásai és lövedékleletei talán választ adnak a kérdésre. Bertók Gábor régésszel, a Janus Pannonius Múzeum igazgatójával beszélgettünk az ígéretes csatatérkutatás eddigi eredményeiről.

Évtizedek óta ismert Sátorhelyen a mohácsi csata eseménysorához köthető öt tömegsír, de mit tudunk arról, hogy pontosan hol zajlott le a csata?

– A közvélemény keveset tud arról, hogy az 1960-ban, majd 1976-ban megtalált és részlegesen feltárt öt tömegsír a legújabb kutatások szerint nem a mohácsi csata fő összecsapásának helyszínét jelzi. 2009-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeummal kezdtünk kutatásokat, hogy megtaláljuk azt a csatamezőt, ahol a mohácsi csata valójában történt.

Véleményünk szerint a mostani emlékhelytől négy kilométerre délnyugatra lehetett ez a hely.

Bertók Gábor régész, a Janus Pannonius Múzeum igazgatója (Fotó: Tóth Gábor, Vasarnap.hu)

– Van írott forrásunk a csatáról, melyek segíthetik a helyszín azonosítását?

– Vannak, az egyik legfontosabb leírás Brodarics Istvántól, II. Lajos kancellárjától származik. Ő tudósított arról, hogy a csata egy általa Földvárnak nevezett faluban és annak környékén folyt le.

Beszámolója szerint e falu mögött már látta a török ágyúkat, azt a területet, ahol az ütközetnek az egyik legjelentősebb része zajlott.

Meglátásunk szerint a település nevében tévedés történhetett, és nem Földvár, hanem a középkori Nagymajsa – azóta már elpusztult – faluja állhatott a csatatéren. Néhány elődünket, például Papp László régészt és Négyesi Lajos hadtörténészt követve az volt az elgondolásunk, hogy ha megtaláljuk ezt a falut, akkor rábukkanhatunk a csatatérre is.

A fémkeresővel talált leletek (Forrás: Bertók Gábor)

– Sikerült megtalálni a települést és a csatateret?

– Úgy gondoljuk, hogy igen. Szűcs József helyi történelemkedvelő mutatott rá először a Majs melletti helyszínre, ő mondta ki először, hogy ez a településnyom azonos lehet a Brodarics által említettel. Terepbejárásai során előkerült egy-egy emlék, de sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tervszerűen, régészeti módszerekkel megalapozva lehessen a csatatér nyomait megkutatni. Szűcs József munkásságáról a régész-történész szakma nemigen szerzett tudomást az utóbbi időkig, de a már említett Négyesi Lajos az 1990-es évek elején tőle függetlenül is a Majs melletti településnyomot jelölte meg terepi kutatásai eredményeként, mint a csata helyszínét. 2009 és 2014 között volt az első nagy kutatásunk, melyet akkor Négyesi Lajossal együttműködve kezdtünk meg. A felszíni vizsgálatok mellett, légi és műholdfelvételeket is felhasználtunk. A műszeres mérések után méterről méterre elkezdtük szisztematikusan bejárni a feltételezett csatateret.

– Mi hozta meg az áttörést?

– 2016-ban egy módszertani váltás. Nem sokkal korábban létrejött ugyanis egy olyan szabályozás, amely lehetővé tette, hogy fémkeresővel rendelkező magánemberek is csatlakozhatnak múzeumokhoz.

Így sikerült összetrombitálni a mohácsi síkra majdnem ötven hobbifémkeresőt, akik közül sokan már jelentős gyakorlattal rendelkeztek.

Közel ötven hobbifémkeresős segítette a csatatérkutatást (Forrás: Bertók Gábor)

Velük indult meg a csatatérkutató projekt következő állomása, a fémkeresővel történő terepmunka. Azóta nagy területet, mintegy 11 négyzetkilométert sikerült hadileletek után kutatva és térképezve átvizsgálnunk. Több ezer fémtárgyat találtunk, többek között patkókat, sarkantyúkat, lószerszámukat, valamint ami a kutatás számára a legjelentősebb: lövedékeket. Ez utóbbi apró ólomlövedékeket ugyanis úgy tűnik, nem szedték össze a csata végeztével. Ezek a fémtárgyak 500 év után is megmaradtak többnyire ott, ahol becsapódtak, és árulkodnak arról, hogy hol és hogyan zajlott le a csata.

– Hogyan nyújthatnak segítséget ezek a lövedékleletek?

– A lövedékeket térképre rögzítettük, és így képesek voltunk egy szóródási rajzot létrehozni. Ennek a képe megadja azt a területet, ahol a tűzfegyverek használata történt. Tudjuk, hogy a csata eldöntésében ez játszotta a központi szerepet. Úgy véljük, hogy a most megtalált lövedékeknek a szóródási képe megadja az ütközetnek a központi részét.

– Találtak erre utaló területet?

Igen. A gócpontot maga a már említett falunyom adja, ami Brodarics leírása nyomán közel lehetett a török ágyúk vonalához. Ettől délre, síkon található egy teljesen egyenes, többszáz méter hosszú, körülbelül kelet–nyugati irányú mágneses anomália is, amely mintegy határvonalként is szolgál a lövedékek szóródásában – ettől délre már csak keveset találtunk. Mára már sikerült fúrásokkal is bebizonyítanunk, hogy ez a vonalas nyom egy árok. Ennek a közelében jelentős számú lövedék volt. Egy német zsoldos – aki beszámolója szerint részt vett a csatában – egy bécsi újságlapban azt írta, hogy be voltak ásva a török ágyúk.

Elképzelhető, hogy ez az árok nem más, mint a síkra először leérkező és tábort verő ruméliai hadtest védműrendszerének a része.

A leginkább sérült lövedékek és a nehezebb kézifegyverek lövedékeinek szóródási képe (Forrás: Bertók Gábor)

– Volt idő egy ilyen árok kiásására?

– Mindösszesen két-három óra telhetett el a törökök megérkezése és a között, amíg a magyarok rájuk támadtak. Ez az idő azonban elég kellett hogy legyen, hiszen több tízezer katonája volt már ekkor is a helyszínen a törököknek, akik egy ilyen 70-80 centiméter mélységű árkot hamar ki tudtak ásni, majd mögé helyezni az ágyúkat. Amíg ez az ásás tartott, addig a török lovasság és gyalogság is védhette az árokásókat és táborépítőket.

– Miért kellett beásni az ágyúkat?

– Az ágyúk sora több csatában is komoly védelmi funkciót látott el. Az 1526-os mohácsi csata leírásaiban is szerepel többféle megerősítés: a beásás mellett van említése annak is, hogy összekötötték őket, de arról is hallunk, hogy köztük helyezték el az ágyúszekereket. Azt is tudjuk, hogy a magyar sereg előttük, tőlük néhány lépésnyire harcolt, de nem tudott áttörni rajtuk, azaz egy nagyon komoly védművet jelentettek, ami több száz méteren keresztül védte az oszmán csapatokat.

Az is ismert, hogy a ruméliai hadtest 150 ágyúval vonult fel a csatamezőre.

Ha azokat csak 5-6 méterre állították fel egymás mellett, akkor is úgy nyolc-kilencszáz méter hosszú vonal jött létre. Ez hosszabb, mint az az árok, amelyet találtunk, ezért lehet, hogy az ütközet különböző szemtanúi a sebtében létrehozott védvonal egyes szakaszain más-más erődítési formával találkoztak, és ez tükröződik az eltérő leírásokban.

Hadi leletek szóródási képe a falunyom környékén, összevetve az átkutatott területekkel (Forrás: Bertók Gábor)

– A magyaroknak akkor ezen az összeláncolt ágyúfalon kellett túljutniuk.

Igen, ez volt az, ami nem igazán sikerült. B. Szabó János a szövegek értelmezése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a csata elején egy jelentős magyar siker történt. A török források is leírják, hogy a keresztény erők jobbszárnya megfutamította az oszmán sereget, de amikor elérnek az ágyúk elé, ott nem igazán tudnak áttörni rajtuk, az áttörés valószínűleg az ágyúsor végénél történt.

Ha megnézzük ezt a vonalat, és összevetjük az ott talált ólomlövedék-leletekkel, akkor azt látjuk, hogy az árok nyugati végénél igen sűrű a szóródásuk.

Azaz feltételezhetően a vonal volt az, melyet a török sereg sikerrel tarthatott, végénél viszont komoly harc folyhatott, illetve az említett vonal nyugati vége és a tőle körülbelül 300 méterre található dombsor közötti szakaszon a hadileletek az árok képzeletbeli folytatásától jóval délebbre is megtalálhatók, ami akár lehet a már említett kezdeti áttörés nyoma is. Természetesen el kell ugyanakkor mondanom, hogy a fentiek egyelőre hipotézisként kezelendők, bizonyításuk további kutatásokat igényelnek.

Kanócos puska csövének töredéke a falu helyéről (Forrás: Bertók Gábor)

A lövedékek szóródásának elemzésével sikerült más helyszínt is azonosítani?

– Igen, úgy tűnik, hogy a csata végén a megmaradt 4-6 ezer fős keresztény gyalogság – mivel nem tudott kitörni – összeállt egy nagy négyszögbe, így igyekezett elérni azt, hogy az oszmán lovasság ne tudja őket fölszámolni. A lovasság nem is tudott végezni velük, a négyezer tűzfegyverrel felszerelt janicsár viszont már igen.

– Távolról, módszeres sortüzet adtak a keresztény gyalogságra?

– Úgy tűnik, hogy igen. A források alapján tudjuk, hogy a törökök hogyan használták a tűzfegyvereket ebben a csatában: kilenc sorban álltak fel a janicsárok és háromszor-négyszer támadtak puskatűzzel. Ez csoportonként több száz lövést jelentett egy pillanatban.

A szöveg úgy is értelmezhető, hogy valóban sortüzeket adhattak le, mely akkor még nem volt megszokott.

Mindez mutatja az oszmán erők fegyelmezettségét, képzettségét is.

A mohácsi csata egy 16. századi török miniatúrán (Forrás: Wikipedia.hu)

– Honnan tudjuk, hogy nem a keresztényektől származnak a lövedékek?

– Jelenleg nem tudjuk megmondani egy lövedékből, hogy az oszmán, a magyar, a cseh, a német vagy éppen a lengyel katonák egyike lőhette ki. A már megkezdett és folytatandó anyagösszetétel-vizsgálatok azonban erre választ adhatnak, hiszen egy lövedék összetételéből és az azonos vagy hasonló összetételű lövedékek szóródási képéből elképzelhető, hogy következtethetünk arra, hogy használóik hol állhattak, illetve milyen irányba lőhették ki őket. Mostanáig 26 lövedék összetételét vizsgáltuk, melyeket négy csoportba lehetett elkülöníteni. Ezt további elemzések, illetve az egyes csoportok szóródási képének vizsgálata követi majd. Végeztünk azonban más szempontú csoportosítást és térképezést is.

– Mint például?

– Forrásértéke lehet egy lövedék formájának is. A deformálódott ólomlövedékek sok mindenre adhatnak választ. A nyugati nehézgyalogság, de a lovasság is nagy százalékban viselt páncélt. Nem véletlenül panaszkodtak a korabeli török források a „vasba öltözött” keresztényekről.

A sortüzek során a páncélokba csapódó lövedékek pedig erősen roncsolódhattak és lehullhattak a földre is.

2016–2021 közötti fémkereséses vizsgálatok helyszínei (Forrás: Bertók Gábor)

A faluban, illetve attól északra van például egy olyan, körülbelül 300×300 méteres terület, ahol nagyon magas az erősen deformált lövedékek száma, ezen a területen kívül viszont belőlük csak igen kevés került elő. Ha a csata ismert eseményeit szeretnénk ehhez a folthoz társítani, az egyik esélyes közülük lehet akár a gyalogság fentebb már említett végharcának helyszíne is. Amennyiben ez a felvetés helytálló, akkor talán ez a terület az, ahol a legnagyobb az esélye az újabb tömegsírok felfedezésének. Mivel egy viszonylag jól körülhatárolható, záros határidőn belül alaposan átvizsgálható területről van szó, talán itt érdemes megkezdeni a csata tömegsírjai utáni kutatásunkat.

 

A csatatérkutatást a Janus Pannonius Múzeum (JPM) a Pázmány Péter Katolikus Egyetemmel, a Mohács 500 Csata- és Hadszíntérkutató Egyesülettel, az Eszéki Régészeti Múzeummal (Arheološki Muzej Osijek), a Duna–Dráva Nemzeti Park (DDNP) támogatásával közösen végzi. A III. sz. tömegsír feltárását a DDNP felkérésére a JPM a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékével közösen végzi, a szakmai feldolgozásban pedig részt vesz a Magyar Természettudományi Múzeum is.

 

Tóth Gábor

A Dunából kerülhetnek elő a budai királyi palota kincsei

A mohácsi csatavesztés után a hit is elveszett

Az első mohácsi csatát elvesztettük, a másodikat megnyertük

Kiemelt képünk forrása Wikipedia.hu

Iratkozzon fel hírlevelünkre!