A mohácsi csatavesztés után minden megváltozik a Magyar Királyság területén. Menekül az egész királyi udvar, de az oszmánok sem tudnak mit kezdeni a győzelmükkel, mivel ők is jelentős vereségeket szenvedtek. Bevonulnak Budára, de pár hét múlva feladni kényszerülnek. Varga Szabolccsal, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának történészével beszélgettünk.
– A mohácsi csata magyar vereséggel végződött. A magyar vezetésnek volt-e olyan B terve, amelynek ekkor életbe kellett volna lépnie?
– Egy ilyen vereség esetében nem igazán beszélhetünk működőképes alternatívákról. Úgy tűnik, nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy a király nem tér vissza, és a politikai elit ekkora veszteségeket szenved el. Igaz, nem is lett volna ennek jó üzenete a csata előtt, hiszen a fegyelem és a morál fenntartásához inkább a győzelemről kellett beszélni. 1914-ben sem történt ez másképp.
A török kori Esztergom és Párkány látképe Hoefnagel mester 1595-ös metszetén (Forrás: Wikipedia.hu)
– Hogyan fogadták a csatavesztés hírét Budán?
– Kétségbeesetten. A vereség hírére Mária királyné és környezete sietősen összeszedte a legfontosabb értékeket, ereklyéket, dokumentumokat és azokat hajókkal, illetve lóháton Pozsonyba szállították.
Szerémi György történetíró leírásából az látszik, hogy miután a csatát követő napon elért a vereség híre a várba, az udvartartás azonnal csomagolt és távozott.
A menekülő hajóhadat azonban Esztergomnál – bizonytalan okok miatt, talán nem ismerték fel őket – a magyar várőrség megtámadta. Több hajó elsüllyedt, így a királyi kincstár egy része még ma is a Duna fenekén pihenhet.
hirdetés
A török kori Esztergom és Párkány látképe Hoefnagel mester 1595-ös metszetén (Forrás: Wikipedia.hu)
– Gyorsan felérkeznek az oszmán seregek?
– Szeptember 12-én érkeznek Buda alá az oszmánok. Ez nem túl gyors vonulás. Nem tudtak olyan gyorsan előre törni. Rosszak voltak a terepviszonyok, rossz volt az idő – ez a szultáni naplókból kitűnik –, másrészt ami ennél is jelentősebb, hogy az oszmánok is nagyon komoly veszteségeket szenvedtek a mohácsi csatában.
Nem egy hatalmas győzelmet aratott, fitt sereg vonult Budára.
– Az üresen maradt Budát, hogyan szállták meg a csapatok?
– Akinek volt lehetősége, az elmenekült, így aztán a budai zsidóságra hárult az a hálátlan feladat, hogy a város kulcsait – a meghódolás jeleként – a szultánhoz vigye. Cserébe a budai zsidóságot Szulejmán deportálta. Nem ez volt az egyedüli eset, ahol ez történt a zsidó közösségekkel. Az oszmánoknak szükségük volt a szakértelmükre, így a gazdasági haszonszerzésük egyik elemeként tekintettek a budai zsidóságra.
Másokról ellentmondásosak a források. Vannak, akik szerint a magyarokat leölték, a németeket viszont megkímélték.
Az biztos, hogy borzasztó napok következtek, s erre a város lakossága nem lehetett felkészülve. Teljesen kifosztották az üresen maradt palotákat, minden fémet hajóra raktak, miközben Pestet azonnal felgyújtották. Pár nappal később Buda következett – ez talán véletlen volt –, és csak a budai palota és vadaspark úszta meg viszonylag épen.
Középkori cserépmaradványok Budáról (Fotó: Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu)
– A királyi palotát milyen okból nem gyújtották fel?
– Állítólag azért, mert a szultán itt szállt meg, és megkedvelte a helyet. Sajnos keveset tudunk az oszmán tervekről, de az tény, hogy a palota megmenekült, és ott maradt üresen, miután a szultán a seregével egy hajóhídon átkelt a pesti oldalra, és elhagyta a várost.
– Ezek szerint a szultán nem hagyott helyőrséget a várban, de vajon miért döntött így?
– Valószínűleg azért, mert felismerték, hogy nem tudták volna megtartani Budát. Ez 1541 után sem volt egyszerű feladat. Mohács után a sereg még komoly veszteségeket szenvedett, miután összeomlott a dunai hajóhíd, és sokan a vízbe vesztek. A hazafelé vezető út mellett pedig a szultáni napló szerint tömegével hevertek az elhullott igásállatok. A hadjárat végére ők is kimerültek. De hogy mi lehetett az országból való kivonulás oka? Ezzel kapcsolatban több történészi vélemény is van: az egyik, hogy a szultán nem is akarta valójában a Magyar Királyságot elfoglalni, csupán csak vazallusi állapotba akarta az országot kényszeríteni. Azaz az oszmánok túlgyőzték magukat 1526 augusztusának végén. A másik elképzelés szerint – mely a nomád mentalitásból eredeztethető –, hogy először nagyon megverjük az ellenséget, majd, mint a tenger hulláma, visszahúzódunk, hogy utána pedig egy újabb erősebb hullámmal mindent elfoglaljunk.
Mindegyik ellen fel lehet hozni több érvet, hiszen például, ha van egy biztosnak tűnő foglalás, akkor a korábbi történelmi példák is azt mutatják, hogy az oszmánok sohasem hezitáltak, mindent az uralmuk alá hajtottak.
Valószínű, hogy Buda mint erősség 1526 őszén nem alkalmas arra, hogy számukra védhető legyen. A várat majd éppen Szapolyai időszakában, az új végvárrendszer kiépítésekor 1529 és 1540 között erősítették meg úgy, hogy az kiálljon több ostromot is. I. Ferdinánd 1540-ben, 1541-ben és 1542-ben is eredménytelenül ostromolta a várat.
– Láthattuk, hogy a mohácsi csatavesztés elindított egy visszafordíthatatlan folyamatot, mely a hódoltsághoz vezetett. Mohácsot mindig ilyen sötét szemüvegen át láttuk?
– Talán meglepő, de a 18. század végéig jóval kisebb jelentősége volt a mohácsi csatavesztésnek, mint később. Van ugyanis egy feloldása ennek a traumának, mely pedig nem más, mint az 1687. évi nagyharsányi csata, melyről a közvélemény többsége nem sokat tud.
Bádeni Lajos őrgróf és Lotaringiai Károly herceg a nagyharsányi csatában. Wilhelm Camphausen festménye (Forrás: Wikipédia.hu)
– Nagyharsányi csata?
– Igen, amit a kortárs történelemírók is úgy tüntettek fel, mintha ott vettünk volna revansot a török felett. Mohács csak az „első menet” volt, azt valóban elvesztettük, de a második félidőt Nagyharsányban megnyertük.
Azaz a mohácsi csatavesztésből nem lett a nemzethalál víziója, ahogy az a későbbi évszázadokban gyakorta feltűnik.
Mohács 1849 után kap egy olyan plusz jelentéstartalmat, amelyet ma is ismerünk. Az elvesztett szabadságharc után a Habsburgokkal kialakított – alapvetően pozitív – kapcsolat átértékelődik. Nem véletlen, hogy Bocskai István, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc szerepe ekkor értékelődött fel úgy, ahogy ma ismerjük. Ez Mohács kapcsán is így volt, hiszen nem elég, hogy bűnös gyengeségünk miatt kikaptunk, de még a Habsburgok is ennek révén nyerték el a magyar trónt.
Székely Bertalan: A mohácsi csata (Forrás: Wikipédia.hu)
Mindez máig meghatározza a Mohácsról alkotott képünket, hogy miért is gondolkozunk róla ennyire negatívan. A világosi fegyverletétel után Mohács is mind sötétebb lett, amit a trianoni országvesztés még inkább felerősített. Azaz a 19-20. századi magyar történelem több negatív fordulópontja kellett ahhoz, hogy Mohácsot a ma ismert módon lássuk. Lett belőle egy olyan narratíva, ami felfűzhető a Muhi–Mohács–Világos–Trianon szálra. A források azonban mást mutatnak, és talán itt az idő, hogy a 19. századi történelemszemlélet toposzaitól elszakadjunk, és máshogy értékeljük történelmünk nagyjelentőségű eseményeit. Ebben segíthet a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyen zajló tömegsírfeltárás, és a 2026-ra remélhetőleg megszülető új látogatóközpont is.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Wikipedia.hu
