Magyarországon naponta nagyjából 350 ember hal meg. Ez, amíg nem ismerünk közülük senkit – általában ez a helyzet – pusztán statisztikai adat. Közlekedési balesetben körülbelül ketten. Róluk többnyire értesülünk a médiának köszönhetően, ezért soknak érezzük. (Ehhez hozzájárul, hogy mintha a híres emberek körében ez az arány nagyobb lenne. De az én ismeretségi körömben – sőt családomban is – van, aki így vesztette az életét.)

Néhány napja Baranya vármegyében egy előzésben lévő fekete Mercedes olyan erővel csapódott bele egy kanyarodó Suzukiba, hogy ezt követően fának ütközve darabokra tört, sofőrje és utasa a helyszínen, a Suzukit vezető idős asszony a kórházban meghalt. Unokáját jelenleg is ápolják.

Később kiderült, hogy a Mercedest egy – a maga szubkultúrájában ismert – testépítő, ketrecharcos vezette. Első pillantásra az ember arra gondol, hogy az izmok kultuszának hódoló férfi a közlekedésben is érvényesíteni próbálta erőfölényét, eltakarítva útjából a kis Suzukikat.

Néhány évvel ezelőtt az azóta elhunyt M. Richárd hasonló módon szintén egy Mercedesszel okozott halálos balesetet a budapesti Dózsa György úton, a megengedett sebességet jóval meghaladva – miközben állítólag magát videózta – tarolt le egy kanyarodó autót.

hirdetés

Az érintettek fotóit és a baleset körülményeit látva hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy nagyobb kontrollra lenne szükség a jogosítványok kiadásakor. Az autóvezetés egyébként is átmenetileg deformálja a személyiségünket, olyanokat mondunk és csinálunk, amiket normális körülmények között nem tennénk. Ebbe belejátszhat, hogy ilyenkor nem látjuk a másik embert, nincs interakció csak egyoldalú vélelmezés. Hasonló egy kicsit az internetes kommenteléshez, amikor kivetkőzve kultúremberi mivoltunkból olyan mértékben rugaszkodunk el a civilizált viselkedéstől, amit szemtől-szemben sosem mernénk megtenni. Amellett a vezetéshez mintha társult volna nálunk egyfajta kötelező indulat, vadság és kivagyiság. Elvárásnak érezzük, hogy már egy koccanásnál is káromkodva kell kiugrani a kocsiból. Egyszer láttam egy járművet, aminek a – nyilvánvalóan kért – rendszámának betűsorra az volt: QSS. Micsoda lelkiállapotban vezethet az, aki ilyen rendszámra vágyik?

A konkrét esetről azonban nem szeretnék a körülmények ismerete nélkül véleményt formálni. Nem tudhatjuk, a mercis volt-e indokolatlanul és végletesen türelmetlen (a cammogónak minősített Suzukit kockázatok árán is megelőzni), vagy a nagymama felejtett el indexelni, és figyelmetlenül (gondolván, egyedül van a világban) kezdett kanyarodni. Hajlamosak vagyunk a gyorsaságot kárhoztatni és a lassúságot egyfajta dicséretes óvatosságnak tartani, de amikor valaki a 130-as megengedett sebesség helyett százzal araszol a Balaton felé, akkor a bő egyórányi autópályás tartózkodása során fél-egy percenként éri utol egy gyorsabban, ám teljesen szabályosan közlekedő autó. Kisorolás, előzés, visszasorolás, megannyi veszélyforrás; az óvatos sofőr így nyolcvan-kilencven potenciális baleseti helyzetet idéz elő.

Náluk is nagyobb hazárdjátékosok azok, akik a százhúszas tempó mellett két-három méterre rátapadnak az előttük haladóra, nem ismervén azt a fizikai-matematikai törvényszerűséget, hogy ez 33 méter/secundumot jelent, vagyis ha az előtte lévővel történik valami, tizedmásodpercnyi ideje marad reagálni.

A közlekedés persze kockázattal jár. Fel lehet tenni a kérdést, valamennyi utunk szükséges-e – vajon hová siethetett a ketrecharcos, amiért megérte kockáztatni és feláldozni három ember életét –, de az sem volna helyes, ha lemondanánk a technika nyújtotta lehetőségekről. A lassúság önmagában nem garancia, ha lovasszekérrel járnánk, gyorsan belefulladnánk a lószarba (mint New York városa, amelynek a belsőégésű motor feltalálása mentette meg a levegőjét és élhetőségét), és nem küszöbölnénk ki teljesen a ránk leselkedő veszélyeket. A neves fizikust, Pierre Curie-t például lovasszekér gázolta halálra.

Címlapkép: A szóban forgó Mercedes és Suzuki karambol után készült helyszíni felvétel. Fotó: Katasztrófavédelem