Borvendég: A gyilkosokról végre mondjuk ki, hogy bűnösök

Még a legfőbb gyilkosokról sem sikerült kimondani, hogy bűnösök. Péter Gábor ágyban párnák között halt meg. Biszku Bélának addig húzták-vonták a tárgyalását, hogy végül ne kelljen kimondani az ítéletet ellene. Az elszámoltatás és az igazságtétel elmaradása az igazi probléma, nem az ügynöklista hiánya – nyilatkozta lapunknak Borvendég Zsuzsanna történész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa.

– A rendszerváltozás előtt hogyan működtek a magyar titkosszolgálatok?

– A technikák, módszerek ugyanazok voltak, mint ma, legfeljebb a technológia változott. A lényegi különbség a célokban áll:

egy diktatúra és egy demokratikus berendezkedés más feladatra használja ezen szervezeteit.

A titkosszolgálatot mindig a politika irányítja, vagyis a fennálló hatalom megvédése a célja. Értelemszerűen egy diktatúrában a diktátor határozza meg a titkosszolgálat feladatait, és ezek ritkán esnek egybe a nemzet érdekeivel, sőt gyakran éppen azzal ellentétesek.

Borvendég Zsuzsanna a Magyarságkutató Intézet történésze (Fotó: Vermes Tibor)

A rendszerváltás előtt a kommunista párt, azon belül is Rákosi Mátyás és Kádár János akaratát szolgálta ki az állambiztonsági apparátus.

A legfőbb ellenségeiket nem idegen hatalmakban találták meg, hanem saját állampolgáraik között, vagyis a titkosszolgálat és a politikai rendőrség feladatai összemosódtak.

– Mennyit számított ebben az a tény, hogy 1990-ig szovjet katonák állomásoztak Magyarországon?

– A magyar hírszerzés a szovjetek alárendeltségében működött, a legfőbb politikai megrendelő a Nagy Testvér volt, vagyis elsősorban egy idegen, megszálló hatalom érdekeit szolgálta ki. Ez tulajdonképpen hazaárulásnak is minősíthető, de a bűnösöket azok között kell keresni, akik a rendszert üzemeltették. Az állambiztonság a pártállam magánhadserege volt, közvetlen pártirányítással működött.

Egy titkosszolgálat nem önjáró, a politika irányítja.

– Kik és hogyan kerültek be a rendszerbe?

Ez időben erősen változott. A hatvanas évek elejéig az ideológiai hűség számított inkább, nem az alkalmasság. Akkor mindenféle iskola, nyelvtudás nélkül jelentős karriert lehetett befutni akár a hírszerzés területén is.

Hogy kiket vonzott akkor ez a pálya?

Gyakran a csőcseléket, a torzult személyiséggel rendelkezőket, az erőszakoskodókat, akik visszaéltek a hatalommal, ami a „hivatallal” járt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a szervezetek vonzották a devianciát, különösen a Rákosi-rendszer idején.

Az „ősgarnitúra” tehát politikailag elkötelezett kommunistákból állt, akik azonosultak a rendszerrel és hittek benne.

Éberség elvtársak! Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan.hu)

A ’70-es évektől ez már megváltozott. Feltűntek a képzett, nyelveket beszélő fiatal tisztek. A ’80-as évekre a hírszerzés az állambiztonságon belül egy komolyan vehető szakmai tudással rendelkező szervezet volt. A rendszerváltásra egy mondhatni profi titkosszolgálati szervezet épült ki hazánkban.

– Ez a jól működő hírszerzés mikor döbbent rá arra, hogy jelentős politikai és gazdasági változások fognak történni a térségben?

– Ezt az iratok alapján nehéz megmondani, de Mihail Gorbacsov 1985-ös hatalomra kerülésétől már nagyon sok minden érzékelhető lehetett egy titkosszolgálati középvezető számára is. 1988-ra teljesen egyértelművé vált, hogy a hírszerzésnek már egészen más irányokra kell fókuszálnia, mint korábban.

– Ez az átállás nem lehetett könnyű.

– Nem is volt az. Jelentős nehézséget okozott, hogy Magyarország még mindig a Varsói Szerződés és a KGST tagja volt, a pártvezetés még ebben a keretrendszerben gondolkodott. Ennek megfelelően elsősorban a NATO és a kapitalista országok elleni hírszerzés volt továbbra is a kijelölt feladat, miközben a változó világ egészen más kihívásokat támasztott.

A rendszer instabillá vált a térségben és a magyar titkosszolgálati vezetők felismerték, hogy szemléletváltásra van szükség még akkor is, ha a politikától erre nem kaptak utasítást.

Kik irányították a hálózatot? Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan.hu)

– Mi volt ekkor a magyar titkosszolgálat legfontosabb feladata?

– Elsődlegesen az, hogy a szomszédos államokban lévő magyar kisebbségek védelmét megszervezze. Hihetetlennek tűnik, de Erdély területén nem volt a magyar állambiztonságnak hálózata, mert a hazai kommunista vezetők – amellett, hogy nem is volt fontos számukra a külhoni magyarság – betartották azt a szovjet direktívát, hogy a szocialista „testvérországok” egymás ellen nem kémkedhetnek.

Ők voltak az egyetlenek, akik ezt komolyan vették, így a semmiből kellett felépíteni a hálózatot, hogy a magyar hírszerzés jelen legyen az elszakított területeken.

Emlékezhetünk, ekkor kezdődtek Romániában a falurombolások, Ceaușescu csapatmozgásokat rendelt el Dél-Erdélyben, és fennállt a lehetősége, hogy akár fegyveres konfliktus is kitörhet. Az Erdélyben élő magyar közösségek veszélybe kerültek, a magyar titkosszolgálat pedig nem volt ott, hogy első kézből értesüljön, hogy tájékoztassa a politikai vezetőket, hogy megoldásokat találjon a fenyegetettségre. Ekkor a hírszerzés önjáró módon kezdte megszervezni a saját hálózatait a határon túli területeken.

– A rendszerváltozás után mindenki az ügynök-listákat követelte az éppen aktuális hatalomtól. Mennyire megtévesztő ez a hozzáállás?

– Eléggé, ugyanis a rendszerváltás után bűnbakként dobták be az ügynököket, hogy eltereljék a figyelmet a lényegről.

Ma is azt várják sokan, hogy az aktuális kormány egy ügynöklistát adjon a közvélemény kezébe.

Ilyen összesítés sohasem létezett. A források, az adatbázisok igencsak hiányosak, vagyis soha nem fogjuk megtudni, pontosan kik voltak beszervezett ügynökök. Az adatok döntő többségét megsemmisítették, ezért számomra erkölcsileg is aggályos lenne a meglévő adatok alapján egy listát összeállítani.

– Hogyhogy?

– Kik kerülnének fel arra a listára? Azok, akiknek az anyagát direkt meghagyták nekünk, hogy csámcsogjunk rajta? A hiányok nem véletlenül és nem véletlenszerűen keletkeztek.

Valószínűleg éppen azoknak az ügynököknek az aktáit semmisítették meg, akik a legtöbbet ártottak, és a „kishalak” kerülnének pellengérre.

SZDSZ-esek egy felvonuláson. Képünk illusztráció. (Forrás: Fortepan.hu)

– Komoly különbség volt ezek szerint ügynök és ügynök között.

– Igen. Voltak, akik valóban egyéni haszonszerzésből jelentették fel, súgták be ismerőseiket – hozzátartozóikat is akár. Az ő cselekedetük elítélendő, nincs mit szépíteni rajta. Az ügynökök jelentős része azonban nem önként és dalolva kollaborált. Olyan kiszolgáltatott és védekezni képtelen emberek voltak, akiket az állambiztonság kihasznált, zsarolással és más eszközökkel kényszerített arra, hogy együttműködjenek a kommunista hatalommal. Ezek az emberek legtöbbször nem is ártottak senkinek, nem adtak használható adatot az állambiztonság kezébe, de megvetés kíséri őket, holott valójában ők is a rendszer áldozatainak tekinthetők.

– Persze áldozat és áldozat között is van különbség.

– Igen, ezeket az embereket egy terrorszervezet megalázta és felhasználta, ha most mi is válogatás és különbségtétel nélkül szolgáltatjuk ki őket a közmegvetésnek, mennyivel vagyunk jobbak az ávósoknál? Az egyetlen megoldás a történeti kontextusba ágyazott feltárás, ez pedig a történészek feladata, nem a politikáé. A még minősített iratok kutathatóvá tétele viszont politikai akarat kérdése, ezen a téren még tényleg van mit tenni.

Az ügynök-kérdés tehát rendkívül bonyolult, és ez nem mismásolás.

Nem véletlen az sem, hogy az „ügynökaktákat” folyamatosan lebegtetik, állandó politikai adunak számít a mindenkori ellenzék kezében. 1990 után gyakorta zsarolásra, lejáratásra használták fel, később pedig jokerré vált, amit mindig be lehet dobni, ha valamiről el kell terelni a figyelmet. Közben a hálózat valódi irányítóival, működtetőivel alig foglalkoznak.

Ráadásul ott vannak az állambiztonsági hálózat egyéb tagjai, akik nem kényszerből tették, amit tettek: a titkos munkatársak, a hivatalos kapcsolatok, a megnyertek. Az ő erkölcsi felelősségük már majdnem a hivatalos állományéhoz fogható, és belőlük verbuválódott a „továbbélő hálózat” is a rendszerváltás után. És mi van a korábbi rendszer haszonélvezőivel: a tanácselnökökkel, tsz-elnökökkel, párttitkárokkal, vállalatvezetőkkel stb.? Az ő állampárti szerepükhöz miért nem társul olyan társadalmi megvetés, mint az ügynökökhöz, holott többségük – korábbi pozíciójuknak köszönhetően – a rendszerváltásnak is a nyertese lett?

Még a legfőbb gyilkosokról sem sikerült kimondani, hogy bűnösök.

Gondoljunk csak bele, hogy Péter Gábor ágyban párnák között halt meg. Biszku Bélának addig húzták-vonták a tárgyalását, hogy végül ne kelljen kimondani az ítéletet ellene. Az elszámoltatás és az igazságtétel elmaradása az igazi probléma, nem az ügynöklista hiánya.

 

Tóth Gábor

A CIA is részt vehetett a taxisblokádban

Az egykori Securitate levéltárában több magyar vonatkozású iratanyagot őriznek, mint az ÁBTL-ben összesen

Akik egy életen át hiába várták a jogos kárpótlást

Iratkozzon fel hírlevelünkre!